Illiberalgate. P. Nagy Mária

kapun. Végre magunk maradtunk. Csak egymásra néztünk és nevettünk. Gyula csak nézett és érdeklődött, minek kellett a sok hülyéhez jó képet vágni? Még a filmekhez sem értenek. A tanár úr úgy kioktatta volna őket, hogy észre se veszik. Csak kénytelenek a tényeket elfogadni. Persze ki tudja, lehet, a tények sem a régiek.

      Megnyugtattam az uramat: így lesz munkám. Ezt muszáj volt. Mármint csontig benyalni. Csak forgatta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Miáék ugrottak ki pakolni segíteni, meg egy kicsit kiengedni és ellazulni. Olyan jó idő volt, hogy ebéd után kint napoztunk a kertben, majd tollasoztunk kicsit, közben meg végeláthatatlan, igazi csajos csevejt folytattunk. Legalábbis aki belehallgatott, ezt hihette. Persze rengeteget nevettünk, ahogy Miával mindig. Nem is ismertem még ilyen pozitív csajt. Mindig mosolyog, és ha vele lehetsz, még a Nap is kisüt. Csodálatos volt, minden bajomat elfelejtettem egy időre. Már el is felejtettem, mire valók a barátok.

      VI.

       Beatrix

      Istenem, mikor felkerültem Pestre, a minisztériumba, azt hittem, megfogtam az isten lábát, aztán mégsem. Milyen boldog voltam, hogy ott dolgozhattam! Egy átlagos, vidéki, egyetemet végzett lány. Közgazdász, aki szeretne feljebb törni. Vidékről Pestre. Az Egészségügyi Minisztériumban kezdtem. Úgy éreztem, hogy előttem a világ kapuja. Egy új világ kezdete; pályázatok, források, lehetőségek, melyek a végtelent súrolták. Így magyarázta a főnököm. A lényeg, hogy mindent ebből kell megoldanunk. Mert most jön a Kánaán. Előcsatlakozási Alapok a felzárkózáshoz. Csak legyenek jók a pályázatok. Amilyent várnak. A lényeg, hogy megkapjuk a pénzt. Izgalmasnak hangzott. Olyan nagystílűnek. Alig vártam a munkát.

      Az albérletem nem volt nagy szám, igazán nem is volt igazi albérlet, inkább csak egy szoba. A lényeg, hogy a metró vonalán volt és gyors elérést tett lehetővé. Egy balettmesternél laktam. Egy igazi százéves házban, az Üllői úton. Csodálatosan nézett ki a lépcsőház, bár kívülről a szokásos kormos-fekete bevonat fedte a gyönyörű, faragott homlokzatot. Belül sem volt rossz, igazi polgári lakás, magas mennyezetek alatt álommagas, cizellált ablakok, melyek mind az Üllőire néztek: így a világ leghangosabb utcája fölött laktam, igaz, négy emelettel. Hajnal kettő körül egy órára lecsendesült a forgalom, de aztán fél négytől ismét úrrá lett a káosz. Igazán persze nem káosz. Csak a rend: mentők, rendőrautók, a beinduló forgalom pillanatok alatt újra kitölti a teret, helyet. Végül is itt vannak a klinikák. S persze nem ez volt a legrosszabb, hanem a hideg. Elkezdtem kapucniban és zokniban aludni. Már amíg meg nem találtam a gázradiátort. Heti két fürdést tett lehetővé a balettmester: azt mondta, ma már túl sokat fürdenek az emberek. A XXI. században. ­Teljesen irreális. Nem tesz jót a bőrnek sem. Ja, és a kijelölt napokon, tehát kedd és csütörtök. A konyhát nem használhattam. Ezért ennyi. Szóval így kezdtem. Hétvégén hazamentem anyámhoz, de szerettem volna leválni, csak még nem tudtam hogyan. Egyelőre a lényeg: jó munkát kaptam, remek fizut, előléptetési lehetőséget. Szóval, kihagyhatatlan ajánlat. Csak sokat kell dolgoznom, és megragadni a lehetőségeket. Végül is egész jó ajánlólevéllel érkeztem. Bevackoltam magam, összeismerkedtem a balettmesternővel, megírtuk a szerződést, és odaadtam az első havi díjat. Próbaidőre. Vicces, még ilyet sem hallottam. Se bejelentkezés, se konyhahasználat, kétszeri fürdés, és slussz. Na meg a szokásos. Senkit nem viszek föl, nincs hangos zene, késői hazajárkálás. Szóval harmincévesen csodás kilátások. Muszáj kihoznom ebből a maximumot.

      Na és az első nap a munkahelyemen, az sem volt semmi. Osztályvezetőnek vettek föl, egy igazi jó szegedi ajánlólevéllel. Végül is államháztartásból diplomáztam, Szegeden jól kitanultam a szakmám. S minő szerencse, az egyik konferencián megismerkedtem egy államtitkárral, akivel kicsit összegabalyodtuk, s lám itt vagyok.

      A főnököm végigmért a lábikrámtól a fejem búbjáig, szép lassan. Óvatosan áthelyeztem a súlypontomat, behajlítottam a bal térdemet, és egy csípőemelő mozdulattal jobbra fölbillentettem ezt az oldalamat, érvényesítve a formás lábamat, egész a combhajlítómig. Ide vonzva a tekintetet, aztán óvatosan hátraráztam a fejem, hogy a melleim is kicsit előtérbe kerüljenek. Végre a mellem után a szemembe nézett, aztán néztük egymást egy hosszú pillanatig.

      – Odaadhatom az anyagaimat? – kérdeztem elfúló hangon, kicsit zavarba jőve a stíröléstől.

      – Szerintem minden itt van, kedves Beatrix. Ugye szólíthatom így?

      – Természetesen. Persze. Köszönöm szépen.

      – Milyen az albérlete? A próbaidő után tudunk ebben segíteni.

      – Ez remek. Élek vele.

      – Örülök, szeretném, ha nyugodtan tudna dolgozni. Sárosi úr megerősített abban a hitemben, hogy ön a nekünk való ember. Kreatív, és igen magabiztosan használja a tudását.

      – Köszönöm szépen, nem fog csalódni bennem.

      – Rendben, kedves Beatrix. Nézze el faragatlanságomat, csak nálunk nem szoktak ilyen gyönyörű hölgyek dolgozni. S talán pont ezért szeretnék önnek egy kis eligazítást tartani, hogyan szoktuk egymással a kapcsolatot tartani. Kivel tegeződünk, kivel magázódunk, kinek kell mindig a titulusát is használni egy e-mail kapcsán is. A tényszerű munkaleírás és a feladatkörök kidolgozása pedig az ön feladata lesz. Egy a lényeg: minden lehetőséget magunkhoz kell ragadni, minden pénzt idevonzani. Gondolkodjon kreatívan és bátran. Ha gondja van, csak hívjon a privát számomon. Hetente egyszer várom, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Így rendben lesz, ugye? A fizetés megfelelő? Akkor keresse meg a másodikon a humánerőforrás ügyintézőjét, Klárikát, és fogjon munkához. Mit szólna keddenként 10-kor a heti megbeszélésekhez?

      – Tökéletes. Nagyon szépen köszönöm!

      – Rendben, akkor menjen, és az ötödiken megmutatja az irodáját Klárika. Rendezkedjen be, és holnap találkozunk 10-kor. Minden jót kívánok!

      – Köszönöm szépen. Akkor holnap.

      Mire megkerestem Klárikát, a jöttöm híre már körbefutott a minisztériumban. Beavatott mindenbe, aláírtunk, pecsételtünk, elmondta a pletykákat, miket kell tudnom. Valamint azt, hogy Berkes főosztályvezető úr már nagyon várta az érkezésemet. Szegedről és rólam csak csupa jót hallottak, és mind izgatottak. Nem úgy, mint az osztályom. Mind öregedő nő. Hát ez kihívás lesz. Viszont egy biztos: mindent megcsinálnak határidőre. Ez a korosztály még a Kádár-időszak alatt szocializálódott a munkára. Az alatt még alapvető érték volt a munka és a hozzáállás.

      Na és az irodám. Ne felejtsük el, hogy ezek az évek még a nagy dohányködbe vesztek. Az előző lakó mindent otthagyott, és először ki kellett pakolnom a körbevezetés után. Közben pedig szellőztetni, szellőztetni. Mit tegyek, a füstöt utálom. Mindenbe beeszi magát. De a kilátás csodás volt a Dunára. Igazán megnyugtató, inspiráló és felemelő. Felhívtam Klárikát és kértem egy kis segítséget. Humánerőforrást. Meg dobozokat, egy kis festéket, meg egy köpenyt. Így aztán délutánra egész pofás irodám lett, a Dunára néző. Megérkeztem. Már az illata is jó volt. Végre azt csinálhattam, amire vágytam, amit kitanultam: dolgozhattam. Néhány koncepciót kell felvázolnom, azután kialakítani a rendszert, hogy működőképes legyen. Aztán felhívtam az egyetlen ismerősömet, Katicát itt Pesten, a család barátját. Mindig nála aludtam, amikor feljöttem. A szüleink ismerték egymást, így hamar összebarátkoztunk. Ő nemrégiben vált el, egyedül nevelte a kislányát, a kis Katát. Majd felírtam a teendő- és bevásárlólistámat, kinyomtattam az osztályom munkatársi listáját, s leballagtam Klárikához.

      – Hogy lehet itt kávéhoz jutni vajon, Klárika? Hogy szoktátok csinálni? A közvetlen