Illiberalgate. P. Nagy Mária

változás. Ülni a meleg szarban.

      Egy fecske sem csinál nyarat – mondogatják magukban. Mit is tehetnék egymagamban? – gondolják. S remélnek, hogy majd talán a gyermekeik megvalósítják a bolondos ifjonti tervekeiket. Nekik amúgy sem sikerült volna. Itthon minden forradalmat levernek. Talán csak az internetadó ellen lépett fel akkora erővel a lakosság, hogy a politika ezt a tervét elengedte. S itt jött újabb momentum a megalkuvás szőttesébe: az internet, ahol szintén azok lehetnek, akik akarnak. Ön-online álarc. A színes képek függése. Egy újabb függő viszony. Ne tévesszen meg: ez is csokitó. A randa, de finom. A könnyebb út. Ha már az élet nem olyan, amilyet várt. Bekúszott az iwiw-vel, majd jöttek sorban a Facebook, Twitter, Snapchat, Google+, Instagram, Whatsapp, Viber. A megalkuvás az élet szerves része lett. Betonkalitkákban, társasházakban, hasonlóan unalmas lakótársakkal körülvéve. Semmi extra. Néhanapján egy világmegváltás baráti társaságban, aztán marad minden a régiben: egy-egy osztálytalálkozó, egy kikapós asszony vagy egy verekedés.

      Persze körültekintőek voltunk. Kellően elszántak kellettek. A reménytelenség fázisából, de mégis felélesztve valamit az ­ifjúság kék madarából.

      Persze kellett a fedősztori, így alakítottunk nőegyletet. A ­nevünk is egész jó lett: Minden Megoldható. Végül is az unatkozó nők elfoglalják magukat. Hadd higgyék, hogy csinálnak valamit. Mi is meghagytuk őket a hitükben. Nekiálltunk és szervezkedtük. A szervezet jó alkalom volt ismeretlenekkel való megismerkedéshez. A programjainkon rengeteg ember megfordult, így a merítés is jól haladt. Novemberben alapítottuk az egyletet és Nőnapra már nyolc megbízható emberünk volt. Természetesen mindenfelől. Lassan kezdhettük a sejtek szervezését, kiterjesztve a határainkat, így behálózva az országot. Mia szerint kb. fél év kell még, és elindíthatjuk a konkrét feladatot. Egyelőre a ­rutin. Munka, család, egyesületi programok, ismerkedés, alvás.

      Sokfelől, sok szakmából, sok helyről, sokféle szokásokkal, szocializációval jöttünk. Egyben voltunk azonosak: nők vagyunk.

      Kidolgoztunk egy remek konspirációs rendszert, építve a mai, mindenhonnan hömpölygő gyűlöletáradatra, besimulva a közbeszédbe, időnként fellázadva, de ez is az imázs része volt. Nem telefonáltunk, nem használtuk a közösségi médiát, csakis a programok propagálására. A jó öreg interperszonális kommunikáció zajlott, amit – mivel nők vagyunk – roppant élveztünk. Minek tagadjuk? Főleg a pletykarészét, szaknyelven a dezinformációs tevékenységet. Annak idején a különböző okokból rejtőzködő szervezetek hasonlóképpen jártak el, rengeteg női taggal. Egy nő nem szúr szemet. Mindenhol otthon van és otthonosan ­mozog. Bárhol beszédbe elegyedik, kérdezősködik, vagy egyszerűen csak informálódik. Az idősebb nők kíváncsisága meg kielégíthetetlen, mint az köztudomású. Senki nem lepődik meg rajta. Ahogy azon sem, ha vadidegen embernek segít, elkíséri, bevásárol, vagy főz neki. Ez rendjén való. Végül is ez való nekünk – tartotta a patriarchális társadalom jelentős része.

      Felkaroltuk a felkarolni valókat, óvtuk a gyengéket, ­problémákat oldottunk meg, jókedvre derítettünk, kreatívak voltunk, hastáncoltunk, miközben információkat gyűjtöttünk. Ki ne beszélt volna velünk? Csodálatosak voltunk-vagyunk! Nők! Kiszámíthatatlanok és szépek, megnyerőek és gyógyítók. Észrevétlen nyíltak meg előttünk az emberek. Mindent elmeséltek, a bizalmukba avattak, titkokat osztottak meg. Aztán zavartan ­hallgattak. Végül megnyugodva távoztak. Így jutottunk el egészen a vezírig, illetve a feleségéig.

      Pont a bántalmazása kapcsán. Ismertünk valakit, aki ismert valakit, így jutottunk a betegágyáig. Csak a szeme látszott ki a kötésekből, a név a kórlapon természetesen Nagy Edit volt – ugyanennyi erővel Kis Kati is lehetett volna. Az ápolónő természetesen a mi asszonyunk volt. Szorgalmasan bejárt hozzá, etette, felolvasott, egészen addig a napig. Lezárták az egész osztályt. Hermetikusan. Csak fülessel mászkáló, kigyúrt ­állatok figyeltek mindenfelé. Persze ez egy kórház, az ápolónő természetes része. Csak egy pillantást vetettek az öreg, otthonosan mozgó személyzetre, így pont a nagy találkozásra sikerült becsatlakoznia. Maga a vezír ült az ágy melletti széken. Természetesen úgy tett, mint akinek fel sem tűnt, ki ő. Csak szárazon közölte, hogy csak hozzátartozó maradhat, illetve most az sem. Csak a beteg és az ápoló maradhat. Majd várt türelmesen, szemét a vezírre függesztve.

      – Sajnos nincs időm egész nap itt várni. Ki tetszik menni, kérem?

      A vezír enyhe mosollyal az arcán felállt, majd kissé zavarodottan elindult kifelé. Természetesen az ajtó csukódása után ­figyelt fel a szipogó hangra. Az ágy felől jött.

      – Valami fáj, bántotta valaki? Történt valami? Tud beszélni? Csak óvatosan bólintson, vagy csukja le a szemhéját, kérem.

      Lassú szemhéjmozgás, majd lecsukódott a páciens szeme.

      – Hol, meg tudja mutatni?

      Óvatos kézmozdulattal a mellkas irányába mutat.

      – Tud levegőt venni? Maradjon nyugodtan, ide nem jöhet be senki. Ne féljen. Hívom az orvost.

      Már kitapintotta a pulzust, elég gyenge, kicsit kék szájkontúr, vérbe hajló szemek. Már leemelte vészhívót.

      – Doktor úr, kérem, azonnal jöjjön a team, lehetséges mellkasi trauma.

      Máris világít a vörös lámpa, a rohanó lábak zaja közeledik, majd feltépik az ajtót. Orvos, ápoló szakszerűen, összehangoltan cselekszik. A beteg zihálni kezd, de máris segítenek. Egy ideges ember rohan be, de az ápolónő megfogja, és kifelé tolja erélyesen.

      – Kérem, életmentés folyik, tartózkodjon a folyosón. Szólunk, amint lehet. Egyelőre elhárítjuk az életveszélyt, ne zavarja team munkáját, kérem. Menjen, kérem.

      Nagy nehezen kitolja az ajtón, majd határozottan rácsukja.

      – Margitka, rendben leszünk. Látta, mi történt itt?

      – Nem, sajnos. A beteg meg volt rémülve, és csak a tényt konstatáltam, hogy baj van. Talán egy verekedős férj, nem mutatkozott be. Családi erőszaknak tűnik.

      – Margitka, nem tudja, kit taszigált ki? Jóisten, melyik bolygón él maga?

      – Engem aztán nem érdekel, ki fia-borja, csak a páciens. A beteg viszont veszélyben van. Elkülönített kórterem szükséges. Meg látogatási tilalom, ennyit már én is látok.

      Az orvos máris nyúlt a vészhívóhoz.

      – Azonnal küldjék ide Máriássy doktor urat a 107-be. Sürgős.

      – Jól van, a beteg stabil. Rendben lesz, átszállítjuk, és én beszélek a hozzátartozóval.

      Néhány szót beszéltek a doktor úrral, majd intézkedtek, kigördítve a beteget a kórteremből. A főorvos megállította a hozzátartozót a folyosón, majd halk hangon magyarázni kezdett. Egyre zavarodottabban hallgatta a vezír. Csak azt motyogta: mikor, hogyan…

      A főorvos azonban csak magyarázott megnyugtató hangon tovább, majd megkérte, hogy most menjen haza, és egy-két napig ne zavarja a lábadozást. Értesítéssel lesz a kórház. Adja meg a számát, és hívni fogják.

      Majd magára hagyta, és elsietett a beteg után. Margitka után futott és megbeszélte vele, hogy állandó megfigyelés alatt tartják egy-két napig. Ott ült szinte végig. Sokat beszélt és olvasott, hogy emberi hangot hallhasson a hölgy. Ahogy jobban lett, máris haza akarták vinni, de még egy pár napot sikerült nyerni. A két nő kölcsönös szimpátiája segített a gyógyulásban, a trauma feldolgozásában. A kibeszélés az egyik legjobb gyógyír, természetesen a gyógyszerek mellett, a pszichológus mellett. Így került egy csomó