Illiberalgate. P. Nagy Mária

csal meg. Egyszerűen nem tudom megbocsátani. Nem voltam neki elég szép, elég fiatal, elég kívánatos, elég feszes, pont egy ilyen döglégyszerű, aszott, formátlan öregasszonnyal… nem bírom elhinni. Pedig így van.

      Egyperces néma csönd állt be. Egymást néztük hitetlenkedve. Olyan valószínűtlennek tűnt. Most temette el az egyik barátnőnk a második férjét, aki mellett a boldogságot és a családot megtalálta, két gyönyörű gyermekkel. Erre itt a másik képtelen forgatókönyv. Ámbár jelek voltak. Mindannyian lesütöttük a szemünket. Hiszen láttuk, amit láttunk. Tehát csak ő nem tudta.

      – Nem igaz, hogy nem láttad már korábban is, te is tudod, hogy a legnagyobb szegedi kujonba habarodtál.

      – Mia, normális vagy?

      – Ági, nyugodj meg, Mia igazat mond. Mindannyiunk lányait megkörnyékezte a férjed. Elég gusztustalanul. Szerencsére elég nő állt meg neki, így a nemet is megértette. Csak kellemetlen. A férjeknek kellett beszélnie vele. Mit gondolsz, miért nem jön egyikünk férje sem, ha családilag hívtok? Főleg mostanában?

      – Mi? Nem… értem. Miért nem szóltatok? Azt hittem, barátok vagyunk!

      – Ági, nyugodj meg, barátok vagyunk, de nem mertük elmondani. Valahogy bíztunk benne, hogy felnyílik a szemed. Főleg azok után, hogy elkezdted a sulit. Nagyon elszánt voltál. Láttuk, valami történik benned. Csak megtartottad magadnak.

      – Én nem. Nem értem. De azt hiszem, igazatok van. Igen, megtartottam magamnak. Igen, szégyelltem magam. Igen, kétségbe voltam esve. Nagyon nem tudtam, mit csináljak. Egyszerűen olyan volt, mint amikor kihúzzák az ember lánya alól a talajt.

      – Ágikám, nincs ezen mit szégyellni. Nekem is szarul esett, hogy a férjem a hárman párbant szeretné. De megemésztettem, és kidobtam a picsába. Emberek vagyunk, nem állatok. Ja, meg hogy menjünk swingerklubba. Már szerzett belépőket. Anyád borogasson be! Na persze, ahogy azt a kismacska elképzeli. ­Azóta csak a faszának él. Le is épült. Azt hiszed, nekem nem fájt, nem szégyelltem? De, bakker, de még hogy. Néha azt hittem, mindenki engem les, tudják és lenéznek. El tudod ezt képzelni? Nehéz a szív dolgait megemészteni. Legfőképp, ha erősen érdekelt vagy. Azok a kibaszott érzelmek. Ezek taszítanak bennünket minden szar helyre. Főleg holdtöltekor. A férfiak meg basznak, mint a nyulak. Mindenhova bedugják, csak lyuk legyen. Tudhatnánk már. Nem vagyunk mai csirkék.

      – Ne haragudj, nem tudtam. Igazad van, nem nekünk kell szégyellni. Ne haragudj már, Erzsók. Tőmondatokban mondd el, mi van, kérlek.

      – Tőmondatokban? – hüppög Erzsók. – Videó volt a telefonján, felismertem a farkát, csak éppen nem én voltam a nő. Ez történt. Azt mondta, szereti a főztömet. Ennyi. Lelépett. Kiköltözött.

      – Ezek után még meg akarsz bocsátani?

      – Öreg vagyok én már a keresgéléshez. Lehet, hogy ez jut nekem. Vagy…

      – Erzsók, hagyd abba ezt az önsajnálatot. Fel a fejjel. Jobb most, mintha későn kapnál észbe. Kaptál egy esélyt az ­újrakezdéshez.

      Mia szavai térítenek észre.

      – Miának igaza van. Még fiatal vagy, erős, kívánatos nő. ­Ráadásul mindig kokettálnak veled a pasik. Emlékeztek a Klári szülinapjára a Vedres udvarban? Alig bírtuk kimenteni…

      Már együtt nevetünk.

      Istenem, de rég volt. Százezer éve. A dolgok, melyek nem ­változnak. Férfiak, nők.

      Na persze, az elgondolás jó volt. Elválni. Olyan egyszerűnek tűnt. Mikor először mondtam neki, nem értette. Miért akarnék elválni, nézzek körbe, megvan mindenem. Leültem, és ­tagoltan kezdtem beszélni:

      – Figyelj szépen, csak egyszer mondom el. Elválok, már ­másodszor hoztál haza trippert a nődtől. Az összes többit az ügyvéd intézi, a hétvégén elköltözöm. Ez a szép verzió. Jó lenne, ha megértenéd.

      – Te figyelj, asszony, neked elmentek otthonról. Csak főzzél szépen és mossál, meg tedd szét a lábadat és kussolj. Nem gondolod, hogy az lesz, amit te akarsz? Nem tetszik a rend? Sajnálom. Hiába vagy mostanában olyan lelkes az ágyban, nekem már nem elég. Na és? Férfi vagyok. Slussz, passz. Ha nem tetszik, tovább lehet lapozni. Azt hiszed, meg bírsz élni a nyavalyás óráidból, ahogy ott vonaglotok a színpadon? Vagy majd valaki hajlandó lesz a pinádért fizetni lakást meg mindent? Már nem vagy a csúcson, csak szólok. Elmúlt a fénykorod. Persze, húsz éven át meresztgetni a segged, ahhoz volt pofád! Jobb lett volna mindenkinek, ha maradsz a fakanálnál, szerencsére főzni még tudsz. Ha nem tudnád, nem egy nőm van. Öt, és mindet dugom. Mert még jó kemény, és feláll. De téged is megdugtalak, nem? Akkor mi bajod van? El lehet sétálni szépen… Nyugodjál le, aztán szépen főzzél egy kávét. Most.

      Ránéztem. Istenem, ez volt életem értelme. Ez a sunyi dög. Megfogtam a ridikülömet és ledobtam a kulcsaimat, aztán ­betettem az ajtót. Nem vagyok normális, de már többet nem bírtam ­elviselni. Felhívtam Lettit, hogy meghúzzam magam egy kis ideig náluk. Viszont a kocsit elvittem, elvégre a ­nevemen volt. Ahogy mondta Letti: mindenki azt viszi, ami a nevén van… Jó régi vicc.

      Jó rég volt, nem is jutott eszembe sem ez, sem a kínos válás. Mert kiteregettünk, muszáj volt. Aztán meg a végrehajtás. Azt sem szeretem felidézni. Viszonylag gyorsan lett állásom, az első hónapot kellett kihúznom Lettinél, aztán elköltöztem és a magam lábára álltam. Fél négyig dolgoztam, utána a tánc uralta az életemet. Semmi férfi, semmi kibaszott komplikáció. El is gondolkodtam a nevemen, az áldozat. Talán meg kéne változtatnom, de egyelőre visszavettem a lánynevemet. Élek; kicsit megkeseredve, de élek. Talán ezért is pezsdített fel a konspiráció.

      – Halló, itt Mia. Tudnál velem találkozni a szokott helyen, futócuccban, csak te meg én?

      – Persze, Mia, hánykor?

      – Neked mikor volna jó? Mondjuk hétkor? Még nincs késő, ugye? Nyolcra hazaérünk, kerülünk egyet a Tisza-parton.

      – Oksa, hétkor, futócuccban. De ugye nem valami beugratós videós hülyeség?

      – Ugyan már, Gica, nyugodj meg. Csak futunk vagy sétálunk, ahogy jobb neked.

      – Rendben, ott leszek.

      Persze futás közben elállt a lélegzetem is a nagyszabású tervtől. Nem is értettem, én mit keresek benne. Csak annyit, hogy egyedül én vagyok, akinek nincs Achilles-sarka. Nincs vesztenivalóm. A fiam olyan veszélyes életet él, amilyet csak lehet. De így szereti, én meg így szeretem. Eleinte izgultam és féltettem, de be kell látnom, hogy felnőtt és igen jól boldogul. A veszély az éltetőeleme. Büszke voltam rá, és megtanultam elengedni. Épp ideje volt egy kis pezsgést vinnem az erősen lecsupaszított életembe.

      Tehát elindítottuk a Gate 2.0-át. Simán. Elképesztően jól fogadták a beavatott hétköznapi emberek. S ez volt a lényeg. Átlagember, átlagszokásokkal. Szinte már közhelyesen mindennapi mindennapokkal. Unalmas, utálatos munkahelyekkel. Gyalázatos, idióta főnökökkel; furkáló, hasonlóan meghasonlott munkatársakkal. Ami persze feljogosított mindenkit az állandó, indokolatlan, rosszindulatú viccelődésre. Amúgy is már az oviban tanították egymást gyűlölni, rúgni, harapni és kifigurázni. Ma gyűlölet-igény van, ahogy Juci is elmondta a Heti hetesben. Minden szinten.

      Később csak a technika finomodott. Na persze, a rutin. Meg az évek. Egyre cizelláltabb. Ráadásul a tömegkommunikáció is besegített. Meg a vezír, aki mindig nyerni akart. Csak nem ment. Uszító és megosztó érzelmi manipulációval. Nehéz ellenállni az általánosításnak. Egyszerűbb követni a sémákat, mondogatni, amit a szájakba adnak. A faszon kívül. Mert úgy tűnik, folyton szopóágon vagyunk. Mi, a nagy átlag.