Illiberalgate. P. Nagy Mária

hallgattak rám és most itt vagyok, küzdök az életben maradásért, a pozíciómért, a jó életemért. Pedig Katica megmondta: baj lesz. Ez már BTK-ba ütközik. Nem lesz jó vége, odadobnak koncnak. Persze nem tudott rólam semmit. Nyilván forogtak is infók. Meg nem látott mást, csak az egyre gondterheltebb tekintetemet, na meg a jogi segítségkérésemet. Tanácsot kértem és adott is, de megmondta, nem lehet az ügyvédem. Szövevényes ügyek ezek, ő egy egyedülálló anya, nem mászhat bele semmibe, egyedül neveli a lányát, nincs kire támaszkodnia. Meg az összeférhetetlenség. Amúgy is inkább családjogi ügyekben van benne. Szóval nem kockáztathat. Csak az ő keresete van, az apa lelépett. Van még gyereke, ez a cseperedő kislány már nem számít. Szóval mindig van fent és lent, kérdés, hogy most mi lesz?

      Már a harmadik hivatalnál landolt a forráskezelés. Pillanatok alatt szélnek eresztették az EU-ban képzett, sok nyelvet beszélő szakmai csapatot; mintegy 700 ember lett hirtelen munkanélküli. Velük nem terveztek. Félreállították az EMIR-rendszer létrehozóját, mert nem akarta a forráskódot átadni. Másnap meg is halt. Csak véletlen tudtam meg, Mia barátnőjének a férje volt. A halála előtti napon küldte el az EU Bíróságának a beadványát. Gyorsan államosították a céget, majd Lajkó magához rántotta a zsíros falatot. Felállítottak egy osztályt a Miniszterelnökségen, ahol gyakorlatilag újoncok kezdtek dolgozni. Először harminc ember. Ez nem normális. Előzőleg majdnem 800 munkatárs intézte ezeket a nagyon jól működő EMIR-felületen, s így sem volt túl gyors az átfutás. Voltak projektek, melyeket 2-3 évvel később sikerült lezárni. Szóval Lézer harminc pártkatonája, illetve hozzá hű embere próbált megküzdeni evvel az extrém feladattal. Nem csoda, ha kiadta, hogy ha tíz órát kell dolgozni, akkor tízet és kész. Nincs hazamenetel. Már nem is tűnt annyira jónak az állás. Összeomlott egy párszor a rendszer, ráadásul az elektronikus platformmal is baj volt most, hogy meghalt a kitalálója. Nem tudtak egy valamire való IT-szakembert találni. Pont ők léptek a leghamarabb külföldre, talán az egészségügyesek után mindjárt. Így a másod- és harmadosztályúakkal kellett beérni, vagy ami még rosszabb, a pártnyalistákkal és a teljes hozzáértés hiányával. Szerencsére ismertük egymást és felkértek. Így tudtunk együtt dolgozni, és nem estem ki a pixisből. Meg ráadásul szereztem néhány szakembert végre. Így nem mehetett tovább. Aztán gatyába ráztuk az egészet. Közben sorra rájöttek a miniszterek, micsoda nagy üzlet és befolyás ez. Mindenki akarta a saját projektjeit igazgatni. Csak ez a fránya EU. Voltak szabályok. Másképp nem jött a pénz. Szóval csak ácsingóztak, meg keresztbe tettek. Mindenki bepróbálkozott. Ez egy ilyen szakma. Nem is csodálkoztam. Egyre fiatalabbak jöttek. Rájöttek, hogy az idősebb generációt már nem tudják megnyerni, csak az agyhalottakat. A gondolkodók elmentek. Meg a fiatalok is.

      Legalább három kampányt indítottunk a visszatérő fiataloknak – be kell vallanom, nem nagy sikerrel. Hazajöttek, aztán visszafordultak. Hárommillió nem nagy pénz. Nyugat után. Legfőképp azt a tanácsomat nem fogadták meg, hogy valamilyen távlati célt is lebegtetni kell a szemük előtt. Nem elég a honvággyal és a családdal, nagyik meg unokák képével operálni. Már csak épp nyolcmillióan voltunk. Ráadásul ebből 3 millió nyugdíjas, gyerek meg nincs. Végül hozták a kis pisis, háromgyerekes pártcsajt, lecserélve az ötvenéves Zitát az elnökségből.

      Na, ez aztán bevetette magát az államtitkári címért. Folyton ott lebzselt Miurunk körül. Szinte seggszája volt. Viszont be kell látnom, nem rossz, amiket csinál. Egész jól kidobja a horgokat.

      Egy gonddal kevesebb. Folyton nyaggattak, hogy lépjek be a PÁRT-ba, mert elmennek mellettem a lehetőségek. De nem akartam. Elég élénken élt bennem apám III/3-as, vastag fekete filccel kihúzott paksamétája, amit kikértem, ahogy lehetett. Rólam nem volt semmi az aktákban, de egy-két dolgot megtudtam. Például, hogy kizárták a szocialista pártból ’57-ben. Azzal a lendülettel kirúgták az egyetemről is. Munkás lehetett. Egész életében. Szóval így ment ez az ötvenes években, na és ahogy hallottam, most is. Ezt mind elolvashattam a vastag, ámbár jobbára fekete filccel kihúzott doksiból. Ja, minden titkos. A jó ég áldjon mindenkit, lassan hatvan év telt el. Azt mondják, ötven év után már lehetséges egy objektív nézőpontból szemlélni a történéseket, lehet vizsgálódni. Ámbár hirtelen kigyulladt néhány raktár. Meg néhány közszereplőt – nyilván az ellenfeleket – hozták kellemetlen helyzetbe egy-két kiszivárogtatott aktával. Ezek bezzeg nem voltak kifeketézve.

      Meglengették előttem a mézesmadzagot, és csak kenték. Beadtam a derekamat. Szerettem volna jól csinálni, végül is csak az elvárásokat teljesítettem, meg a fő-főnök kérését. A munkámat. Megengedték, hogy hozzak egy pár embert a régi csapatomból. A kreatív csapatot.

      A forráselosztásban jó nagy problémák voltak a hozzá nem értésből, meg a nem működő rendszerekből. Jöttek a PÁRT-lovagok, mindenki jól élni akart, munka nélkül. Emlékeztet ugye valamire? Ötvenes évek? Kinek nem volt párttitkár ismerőse? Na és a másfél millió antifasiszta és ellenálló? Értjük egymást, hogyne.