Illiberalgate. P. Nagy Mária

mindig van egy-két megjegyzés, mintha csak az igazi kutatási tárgyunk bizony a törpe Napóleon lenne. S ami szép az egészben: nem csak bölcsészek ülnek körben, hanem mindenféle szakmából, ahogy egy igazi jó kutatócsoporthoz illik. Mintha a MAKOG-on ülnénk. Még meg is fordult a fejemben, hogy biztos van valaki, aki neki dolgozik. De körbenézve elvetettem az ötletet.

      Persze magunkból kiindulva akárki lehet láthatatlan vagy átlagos. De ebben a körben mindenki magát adta. Legalábbis azt kommunikálta. Utólag megnézve a programot, ez egy extra, fel nem tüntetett előadás volt a magunk örömére. Viszont itt is volt egy kör, igen képzett, amely jelentős tudással bírt a szakterületről. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pszichiáter egészen lenyűgöző mélységgel elemezte a lehetséges betegségeket, traumákat, szociális és egyéb viselkedési zavarokat, bemutatva húsz évre visszamenőleg a videókon látható jeleket.

      Szóval, most már tudtuk a lehetséges utakat. Hol inoghat meg, hol csúszhat még jobban félre, milyen félelmet lehet meglovagolni, miket lehet a fülbe suttogva elhitetni. Plusz a rutin, szokások, rigolyák.

      Viszont egy biztos volt: a félelmei, közismert fóbiái miatt ­közelre nem juthatunk, ellenben belülről kell támadni. Az egyik lehetséges pont a család, a bántalmazott nő családja. Na és az agresszív apa, nagyapa, bizonyos családi minták. Kezdődhet végre a tánc.

      V.

       Eszter

      Nahát, ezt nem értem. Micsoda szuper csapat! Tök jól éreztem magam. Egy kis kiszakadás a mindennapokból. Már épp ideje. Két éve csak tanulok, próbálkozom, és semmi. Se munka, se jövedelem, se élet. Katasztrófa közeledik, a híd alá megyünk mind. Se munka, se pénz, a sárga csekkek meg csak gyűlnek. Hiába dolgozik Gyula is éjjel-nappal. Megy, mint a güzü. Kapunk valamit, de mintha nem is lenne. A sárga csekkek meg csak gyűlnek. És nem fogynak. Egyszerűen nem értem. Persze a matek mindig segít. A realitás. Bevétel, kiadás, és a közte lévő relációk. Gyulus meg belénk rokkant.

      Az első pofon 2014-ben, szilveszterkor ért, amikor se felállni, se leülni, se feküdni nem bírt az én drágám. Ott álltunk hárman, mi legyen. Két nem dolgozó, és egy rokkant. Nem volt kétséges, hiszen a gyerek még tanult, hogy nekem kell valamit kitalálnom, és tetszik, nem tetszik, bármit elvállalni. Így lettem takarítónő. Ez bemart nekem. Hogy ide jutottam. De muszáj volt a családért megtenni. Végül is erős asszony vagyok. Így azt vettem észre, már két állásom is van, amiből a csekkek egy részét és a kaját ki tudtuk fizetni. A lakásunkat még fél évig tudtuk megtartani, aztán kitettek bennünket, a bank elvitte a tartozás fejében. Így kerültünk anyához, a panelbe. Szégyenszemre vissza a gyerekszobába, negyvenkét évesen. Semmi kilátás. Gyulus javult, de dolgozni nem bírt. Üzletkötő volt világéletében. Mindig ment, jó életünk volt, egészen addig, míg be nem ütött a krach.

      A kenőanyagos cégeknek befellegzett. Kevesebb autó, kevesebb kenőanyag. Először egy vízgyártó céghez került, majd egy napkollektoroshoz, végül egy biztosító alkuszhoz. Már a harmadik alkusznál vagyunk. Annyi tartozást halmozott föl az ­adóhivatalnál meg a TB-nél, hogy már az én nevemen van a vállalkozói, hogy dolgozhasson. Semmi sincs a nevén, titokban el is váltunk az adóhivatal miatt. Anyámnál lakunk, három szobában két család, tisztes szegénységben. Állandó félelmem van, hogy innen is kiraknak bennünket. Pályázok állandóan, de csak gyári munka van, meg a takarítás. Na meg a számat sem tudom tartani. Folyton az igazságérzetem harcol, tisztára, mint a vezír. Csak nálam kevesebb a járulékos veszteség. Azt hiszem, miattam még nem halt meg senki. Próbáljuk lázasan fenntartani a látszatot, pedig alig megy. Gyulus még rosszabbul viseli, már nem is beszélünk róla, mert akkor kikészül. Pedig muszáj lenne. A tények makacs dolgok. Senkivel sem tudok erről beszélni, csak Miával. Ők is átmentek ezen. Ez is Magyarország, ami jobban teljesít.

      Egy pár tüntetésre elmentem, de rá kellett jönnöm, egyedül-kevesen nem csinálunk nyarat. A diktatúra meg sunnyogva kúszik be, egyszer csak tapinthatóan itt van. Ebben élünk nap mint nap. Megkeseredve, megalkudva, elvesztve lassan minden emberit. A méltóságunkat. Sírok, mostanában sokat. Mikor senki nem látja, nem bírom a félelmeimet. Tudom, rohanok a depresszió felé. De ki tarthatna fel? Mindannyian, akik itt élünk, mindannyian félünk. Lassan vesztenivalónk sem lesz. De addig ragaszkodunk az utolsó állásainkhoz. Foggal-körömmel.

      A suttogó propaganda ötlete nagyon tetszett, ámbár szkeptikus voltam. De szerencsére lelkes. Itt nálunk a sok nagyképű kormányhű pártkatona meg úgy grasszált, úgy öklendezte ki a szavakat, hogy kinyílt a bicska a zsebünkben. De muszáj volt. El kellett hinteni a magokat. Tudjátok, miről beszélek? A kabátlopásról. Valakinek ellopták a kabátját. Ő az, aki kabátlopásba keveredett. Ennyi. Apró csúsztatás, már bűnöző. Ezt csinálja a PÁRT is, csak sokkal nagyobb léptékben. Egy egész országnyi népet akar agy-mosni. Sajnos sikerül. Főleg a nem gondolkodók esetében.

      Persze a módszer ugyanaz. Hogyan lehet mindenkit egymásnak ugrasztani, hőzöngő hangemberekké tenni, a félelmet erősíteni annyira, hogy inkább a vonat alá ugorjanak, vagy le a tetőről. Persze nem mindenki, mert valakinek dolgoznia is kéne. A gyerekek meg egyszer csak eltűntek, velük együtt a szülőképes korú fiatalok, majd harmincasok, most a negyvenesek. Már az ötvenesek is fontolgatják a kivándorlást. Hova jutunk, emberek? Nem tudunk mind elmenni. Vannak még beteg szülők, apró gyermekek, és nagyon nehéz sorsok. Bár igaz, ami igaz, még én is megpróbáltam. Kétszer is. De mindhiába. Igaz, alig-nyelvtudással. Először Ausztriába, onnan három hét múltán szégyenszemre haza kellett kullognom. Majd egy huszáros vágással Angliába, ahonnan másfél hónap múltán ki kellett menekíteni engem. Persze ezek külön sztorik. Szóval maradok itthon és legalább teszek valamit ezért a tetves népért, hogy ne dögöljünk éhen, meg ne legyünk rabszolgák végleg. Így lettem szimpatizáns-passzivista. Meg dezinformátor. Amúgy is lelkes összeesküvéselmélet-hívő vagyok. Ott is látok, ahol semmi sincs. Bár nálunk semmi sem az, aminek látszik.

      A Vicuska vitt el az első filmklubra. Imádom a filmeket. Mindet. Szerintem megszállott vagyok. Ez az egyik szórakozásom. Itt volt alkalmam a Nemzeti Párt elit társaságába csöppenni. Nem is tudtam, mennyire, csak amikor megérkezett a nagy ember, a véresszájú szerkesztő, a békemenetek szervezője, Rocker Zsolt. A maga valóságában. Magam is meglepődtem. Szinte mindenki körbenyalta kétszer, hogy biztosítsa a saját hódolatáról. Komoly isten, mint a hűbérurakat régen, az csoda, hogy az asszonyokat nem ajánlották föl neki. A kacsintások, a megfelelő helyeken való kacarászások teljesen helyénvalónak tűntek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű ide illeszkednem. De igyekeztem. Bár általában minden az arcomra van írva. Természetesen engem is félrevont a meghívómmal együtt. Hogy megismerjen. Mi másért? A combom meg a dekoltázsom már nem a régi. A munkám meg végképp nem trendi. Megnyugodott, hogy egyszerű nyalóember szeretnék lenni, így aztán maradhattam. Tehát jó első benyomást keltettem.

      Pipa.

      Havi ülések vannak, mindig máshol. Mondtam Vicusnak, hogy mi szegények vagyunk, nem tudunk 14 családot, párt meghívni, korlátozottak az erőforrásaink, de csak legyintett.

      Ugyan már, egy éjszakáról van szó. A tábor, amit üzemeltettek, pont megfelel, Miáék mondták, milyen klassz volt ott kint a tűz körül. Szerinte ne aggódjak. Maradtam a brancsban, Gyulust kimentettem; még az kéne, hogy politikai vitába bonyolódjon a nagy emberrel. Csak a mi időpontunkra kellett kis időt várni. Már jócskán benne voltunk a nyár végében, szeptember idusára esett a terminünk. Lázasan készültünk a szalonnasütésre meg a borozásra. Gyulust kioktattam, mit szabad mondani, mit nem. Szegény tiszta stresszben volt. Aztán megérkeztek mind. Az üdvözlő pálinka után megnéztük a filmet, majd a beszélgetés következett. Eddig jók voltunk. Gyulus sütött egy pitét, aminek nagy sikere volt, és jól