Illiberalgate. P. Nagy Mária

a lehetetlent. Bámulom a hegyeket meg a völgyeket, 220-szal repesztünk, na ja, a realjet. 5 óra Pest, majd két óra Szeged. Olyan véglegesnek tűnik, de nem lehet az. Hiszen csak 56 vagy. Hogy a kurva életbe történt? Makkegészséges vagy! Nem iszol, nem dohányzol. Mi a fene történt?

      Egyenesen a boncterembe. Kinyúlok ettől, utoljára apu halála után voltam itt. Az érzés ugyanolyan fojtogató és hideg. Már vártak. Letettem a csomagomat a kórboncnoknál.

      Ez is milyen már? Csomaggal érkezni a boncterembe. Borsódzik a hátam. Attól még a tény persze tény marad. Bár a lehetőség, hogy talán mégsem te, egy pillanatra megvadít. De sajnos mégis a száraz bizonyosság taglóz le. Alig értem, mit mond nekem.

      Baleset. Mindennap megtörténik. Mondjuk, rengeteg hülye van az úton, akikre vigyáznak, csak a jó emberek mennek el. Valaki kávét hoz nekem, aztán csak ülök és bámulok. Várok. Kezembe nyomnak egy papírt, alá kell írnom. Temetés. Értesítés. Na persze, a lányok. Össze kell kapnom magam. Valahogy haza kell jutnom. Végül is, mindenkit én temettem el. Úgy látszik, ez az én feladatom.

      A házunk nagyon csendes. Torokszorító és fájdalmas. Minden rád emlékeztet. A csodára, amit megéltünk. Aminek itt és most vége. Nem tudok aludni, és csak forgolódom egyedül. S ez most már így lesz örökre. Persze a jóban-rosszban közben megvolt 38 évig. Ez gáz. Mindegy… most már. Úgyis reggel van. Talán egy kávé. Az mindig segít. Persze vele, persze mindig és örökké. Az utam a temetkezési irodába tisztára horrorisztikus volt. Szerencsére nem karamboloztam. Én épségben megérkeztem, kezemben a halottvizsgálati bizonyítvánnyal. Riasztó és félelmetes. Az ajtóban ütköztem össze a régi osztálytársammal, barátnőmmel, a „törzsfőnök” lányával: Edit orvos lett. A lapra pillantva azonnal részvétet nyilvánított. Megkérdezte, mennyire közeli az elhunyt. Kifakadtam. A legközelibb. A párom, a másik felem, a szívem szerelme. Persze az orvosi konyhanyelvet sem értem. Írogatnak itt mindenfélét, de nem mondanak semmit, csak hümmögnek. Azt sem tudom, végül is miben halt meg. Edit csak annyit mondott, rápillant. Majd homlokráncolva rám nézett:

      – Szóval mit mondtak neked?

      – Csak annyit, hogy egy baleset. De nem részletezték.

      – Nem részletezték. Ez érdekes.

      – Mit gondolsz? Te talán tudnál mondani valamit? Igazán azt hittem, közlekedési baleset, de senki nem mondta és nem is tudom, miért gondolom ezt.

      – A párod kövér volt, vagy dohányzott, vagy magas volt a vérnyomása? Felhívhatok valakit?

      – Persze, hívjál nyugodtan. A szívem sovány, magas volt és nem dohányzott, nem volt magas a vérnyomása. Igazság szerint egészséges volt, mint a makk.

      Edit félrevonult egy pillanatra, aztán hosszas beszélgetésbe bonyolódott, miközben vártam.

      Vártam.

      Vártam.

      Ez egyre borzasztóbb. Edit arca nem sok jót ígért.

      – Mia, figyelj, ez a dokumentum azt írja csak, megállt a szíve, orvoskörökben ez azt jelenti, hogy gőzünk sincs, miért. Végül is ez minden halál oka. Szóval elég banálisnak látszik, nem is annyira szakmainak. Van egy ismerősöm a patológián, megnézzük a laboradatokat, ha vannak, és felhívlak, jó lesz? Cseréljünk számot, 1-2 napot kérek. Köszi, vigyázz magadra. Futok és megnézem, mi ez. Belgyógyászként érdekel.

      – Jól van, Edit, nagyon szépen köszönöm. Ez nagyon jó lesz. Most már egyre érdekesebb ez az egész. Nemrégiben államosították a cégünket, és a levédett termékünk levédését is megtámadták. Gyakorlatilag kicsináltak bennünket, s ami a ráadás, pont a mi drága kormányunk. Ellenállunk, mert azt hittük, jogállamban élünk, de csak nem… Mindig is tartottam egy ilyesmitől, na de ilyen hirtelen? Most élhettünk volna nyugodtan, ahogyan még sohasem. Nem is tudom, most mi lesz. Hogyan mondjam meg a lányoknak? Imádták az apjukat. Igazából kölcsönösen.

      – Jól van, Mia, nyugodj meg. Van, akivel beszélgessél? Valaki tudna veled lenni most?

      – Persze, felhívom Esztit. Vagy Lennit, habár az ő párja is nemrégiben halt meg. Nem tudom, mennyire lenne támasz. Nemrégiben őt nyugtattam, hogy nincs összeesküvés, de most már nem is tudnám mondani nyugodtan.

      Már csak hüppögtem. Oké vagyok. Rendben vagyok. Esztit tárcsáztam…

      – Le vagyok sújtva, drágám, szerinted kint tudnál aludni nálam? Csak ma éjjel. Megértené a párod? De drága vagy!

      – Természetesen… megyek, munka után elvisz a párom. Jó lesz? Gyere el hozzánk! Négy után otthon vagyok és főztem is. Muszáj enned valamit.

      – Köszönöm szépen neked!

      – Akkor négy után.

      És elindult az özönvíz. Csak sírtam, bömböltem, és nem értettem, hogy lesz ezután. Persze pont abban vagyok jó, az azutánokban. Az újratervezés a specialitásom. Ebben nagyon jó vagyok. Most mihez kezdjek? Egyedül… Magamba omlottam.

      Az a sunyi dög. A g*ci. Gondolhattam volna. Miért is nem figyeltem jobban? A NAV-os basztatások, a lefoglalások, a házkutatások, a megkeresés szépen, majd csúnyán, fel kellett volna, hogy nyissák a szemem. Persze a drágám azt mondta: majd megoldja. Ahogy mindig is. Emberek tűntek el, majd kerültek elő holtan és tádám, a kormány rátette a kezét mindenre. Modern einstand. Maffiamódszerekkel. Maffiaállam. De végül is minden az egyéni haszonszerzés miatt van. A pénz. Nem elég soha nekik. Minden kell. Lettiék forráskódja, a mi elektronikus fizetési rendszerünk, a pályázati pénzek, a megbízások lenyúlása, a visszaosztási rendszer, devizahitelezés az ingatlanok tulajdonjogáért, a PÁRT mindent bekebelez. Rosszabb, mint Rákosiék. Agymosás, besúgás, hűbérrendszerek, félelemkeltés, ellenségtudat, minden család összeugrasztása, az a sok halál. A rengeteg öngyilkosság, kiugrás az erkélyről gyerekkel és egyedül. Vonat elé ugrás. Micsoda kétségbeesésbe taszított emberek végső és egyben utolsó menedék! Na és aki nem akar öngyilkos lenni, annak segítenek kicsit. Micsoda összeesküvés, s egek, mindenki benne van. Legfelül maga a vezír, aki miatt még nem fagyott be a Duna, mert szégyellené, hogy egy ilyen megkoronázódjon valahogy. Aztán a slepp, a kormány, az elintézőemberek, a kigondolók, a törvényhozók, a végrehajtók és mindenki, aki jó képet vág hozzá, mármint, hogy nem tehet semmit. Egészen addig, amíg a saját családját nem bántják, vagy véletlenül nem tud valamit, amit nem kéne. Vagy nincs egy aranyat tojó tyúkja, vagy már egy tojása. Minden kell. Semmi nem elég. Persze ez nem véletlen. Ismerjük a cigány mentalitást, s ez nem általánosítás. Sajnos én elég közelről. Istenem, csak foszlányokra emlékszem az esetből. Ahogy betaszítanak a mocsárba és ütnek mindennel, rúgnak mindennel, vernek és szidalmaznak, néha értem is, amit nem cigányul mondanak. Persze kemény csaj vagyok, bár csak kilencéves, és nem is az ütések fájnak, hanem a tehetetlenség. Hiszen nyolcan vannak, én meg egyedül, és csak remélem, hogy az öcskös nem jön erre. Istenem, nem is vagyok hívő, de most, azt hiszem, valaki rám is vigyázhatna. Meg a KisPis­tára, nehogy eszébe jusson.

      Edit jött, meg a papája, milyen szerencse. A képek egyből bevillannak: betaszít az egyik, ordítanak, rúgnak, ököllel ütnek, cigányul mondják, némelyik ismerős arca egy életre beég, mire végre a jótékony félhomály beborít, a hangok elhallnak, és csak a fájdalom marad. Edit apja orvos volt, így megmentettek. Ki gondolta volna, hogy itt találkozunk ennyi év után.

      Csörgés. Edit.

      – Szia, Mia, a laborleletek alapján idegenkezűség valószínű. Átadtam a rendőrségnek az anyagokat és megtettem a feljelentést. A férjedet meggyilkolták. Sajnálom. Csak szólj, ha bármiben tudok segíteni. Bármikor. Bármikor hívhatsz.