Illiberalgate. P. Nagy Mária

Hogy az ördögben történt? Még csak negyvenhét. Most kezdtünk jobban élni. Majdnem kész a ház, a gyerkőcök lassan mind kirepülnek. Végre csak ketten lettünk volna, újra, mint régen. Talán a szerelem is visszajött volna. Sosem ismertelek ki. Sosem éreztem, hogy imádsz. Persze mindig itt voltál. Mindig támasz voltál. Na és a gyerekekkel szuperül bántál. Imádtak téged. Nagyon jó apa voltál, mindig és mindig számíthattak rád. Jó kis életünk volt. Eddig. Csak most jöttem rá. És most vége. Végérvényesen. Itt fekszel.

      – Hölgyem, kérem! Jöjjön velem, kérem, a formaságokat el kell intéznünk.

      – Kérem, adna még öt percet?

      – Rendben.

      Most mi lesz? Te kiterítve fekszel, és ez nagyon véglegesnek látszik. Hogy az ördögbe tehetted ezt? Na és az időzítés? Vasárnap délután van. Tudod, ez nekem mit jelent. Utálom, ha ilyenkor zavarnak. S ez most határozottan zavar. Szóval minden tervünk fuccsba ment mostantól. Minden tervünk. A jobb életről, az együtt töltött időről, az ingázás nélküli munkánkról, kettőnkről, a gyerekeinkről.

      – Kérem, legyen kedves velem jönni. Elintézzük a formaságokat és visszajöhet még a férjéhez. Köszönöm szépen.

      – Rendben. Ő az, a férjem, igen, ez biztos. Komáromi András.

      – Igen, ezt tudjuk, nála voltak az iratai. Az iratok szerint is ő az.

      – Kérem, egy kérdés: hol történt? Mikor történt? Az utóbbi időben sokat aggódott. Állandóan idegeskedett. Az üzlet miatt. De nem volt beteg. Sohasem, leszámítva az allergiáját. Hogy lehet, hogy a szíve? Tök egészséges volt.

      – Igen, asszonyom, ezt értem. Sajnos a rendkívüli szívhalál manapság nagyon gyakori, pont ebben a korcsoportban. A férje itt élt Pesten?

      – Nem, itt dolgozott, de otthon élt, Szegeden. Úgy állapodtunk meg a gyerekek miatt, hogy egy hét Pest, egy hét Szeged. Az internet miatt már otthon is tudott dolgozni. De Pest, az Pest. Vannak dolgok, amelyek csak helyben tudnak intéződni. A pestiek nem hajlandóak vidékre menni. Mindent helybe kell vinni nekik. Mindent csak kényelmesen. Nehogy már egy fűszálat keresztbe kelljen tenni. Mi, vidékiek meg feljárunk, kétlakiak vagyunk a mocskos Pest miatt. Mert otthonról semmit sem lehet elintézni, fel kell menni, meg kell jelenni, gazsulálni kell, de úgyis mindegy, mert úgyis átbasznak, mert mindenkit átbasznak. Mert ez Pest. Megnézte már, hogy járnak az utcán a pestiek? Megmondom én magának: az orrukat feltolva, peckesen, nem tekintve sem az előttük lévőkre, sem a járdára. Ha lehet, a földre sem tennék a lábukat.

      – Rendben, hölgyem, kérem, tudna egy pillanatra figyelni? Részvétem, kérem, nyugodjon meg. Muszáj egy pár kérdést feltennem. Rendben voltak a dolgok önök között?

      – Most ez komoly? Itt állunk a férjem fölött és azt kérdezi, rendben voltak-e otthon a dolgok? Maga szerint? Így éltünk, mert így volt muszáj. Neveltük a gyerekeket, építettük a házunkat, nyaraltunk, és csináltuk a munkánkat. Így alakult. Heti váltásban. Egy hét otthon, egy hét Pesten. Imádták a gyerekek. Jó kis életünk volt. És most vége. Mindennek.

      – Kérem, hölgyem. Megértem a fájdalmát. Muszáj néhány kérdést feltennem. Aztán visszamehet a férjéhez elbúcsúzni. Kérem, csak néhány kérdés. Köszönöm. Üljön le, kérem. Láthatnám az iratait? Kérem.

      – Azonnal adom. Tessék. Nyilván én vagyok, ki lenne? Én vagyok a felesége. Remélem, nincs másik. Inkább ne mondja meg.

      – Nézze hölgyem, nincs másik feleség. Ön az egyetlen. Tehát a férje az. Ezt megerősíti?

      – Igen, a férjem az. Vagyis az, vagyis csak volt. Volt. Istenem, ezt nem hiszem el. Csak 47 éves, hogy történhetett ez? Semmi baja nem volt. Na jó, dohányzott, de ki nem? Ez Magyarország. Mindenki szívja. Na meg sörözött is. Na és? Semmi különös, ez még nem halálos. Azt hiszem, de mégis, hogy a fenébe halhatott meg? Egyáltalán mi történt?

      – A férjének megállt a szíve.

      – Megállt a szíve? Hogy lehet ez? Egészséges volt.

      – Sajnos, hölgyem, ez sok fiatalemberrel előfordul. Biztos hallott már a focistákról, akik a pályán összeesnek és meghalnak. Valami ilyesmi történt a férjével is. Sajnálom.

      – Legalább nem szenvedett. Csak mi, mindnyájan. Hogyan mondjam el a gyerekeknek?

      – Kérem, asszonyom, nyugodjon meg, kér egy pohár vizet?

      – Nem tudok megnyugodni, maga csak ne nyugtasson! Egyáltalán ki maga? Mit akar? Megmondtam már, hogy igen, ő a férjem. Mi a fenét akar még?

      – Kérem, maradjon ülve, hozok egy pohár vizet. Kérem, próbáljon megnyugodni, vagy sírni, ahogy jobban esik.

      – Maga tényleg egy kretén. Ahogy jobban esik? Basszus, sehogy sem esik jól. Most esik szét az életem. Nem beszél világosan. Azt mondja meg, mi történt! Most! Kérem!

      – Csak a fájdalom beszél önből. Nyugodjon meg, kérem. Üljön le és igya meg a vizet, kérem, figyeljen. A férje egy üzleti tárgyalás után lett rosszul a taxiban. Mire kiértek a mentők, a férje elment. Már nem tudták megmenteni. Csak a halál tényét tudták megállapítani. Sajnálom.

      – Hol történt?

      – A Miniszterelnökség előtt.

      – Hol?? A kibaszott Lajkó minisztériuma előtt? Gondolhattam volna. Addig basztatták, amíg meg nem ölték. Mert ez történt. Nem kérdés.

      – Kérem, asszonyom, nyugodjon meg. Hívok egy orvost.

      – Még csak azt kéne, hogy engem is eltegyenek láb alól. Na, azt nem. Azonosítottam, kész. Megyek. Elegem van. A soha viszont nem látásra!

      – Kérem.

      – Hagyja csak, hadd menjen, biztos úr. Jöjjön velem, kérem, a férjéhez kísérem. – A fehérköpenyes férfi óvatosan tol az ajtó felé.

      Ez a sok barom. Gondolhattam volna, hogy nagy a baj. Már tavaly, mikor meghozták a kormányhatározatot a cégünk államosításáról. Megölték. Így kényelmesebb. Talán valahogy az övék lesz. Minden. Az egész kormány egy geci. Ma 2014. március 2. van, vasárnap, állapotom: özvegy.

      II.

       Mirjam, nekünk csak Mia

      A türkiz csillogású Salzach minden napsütéses napon gyengéd stimulációt biztosít, vagy egyszerűen csak pihenésre, játékra csábít. Mondtam már, hogy imádom Salzburgot?

      Persze ez is g*ci miatt van. Itt állok ötvenen felül, épp újrakezdve alulról, a béka segge alól. Természetesen igazi úttörő, a szó szoros értelmében. A jég hátán is megélve. Elvégre a szocializmus nem csak egy államforma és egy ideológia; számomra a kitartó munkát és a sok tanulást is jelentette. A kitörési pontot. Az életen át tartó tanulást. Life Learning Forever: vicces. És! Még mindig tart. Röhejes. Mindenki, aki ismert, így ismert meg. Mia épp suliban, Mia épp vizsgázik, Mia épp tankönyvet keres, Mia épp jegyzeteket olvas. Az életem egy permanens tanulás. Persze, nincs vége. A csúcsról a mélybe. Majd újraépítem magam. Ahogy eddig.

      Mindenem megvolt, ami kell. Szuper család, jó állás, gyönyörű ház, jó egészség. Persze vége. Mint mindennek. Meghalt az életem másik fele. Miközben egymástól távol éltünk. Nyolc kibaszott ingázós év. Ő otthon, a csodás házunkban, én Pesten, Miskolcon, Pécsett, Sopronban és most Salzburgban mindenféle szar ágyakon, szar szállásokon, egyedül: nélküled. Ritka időpillanatok, amelyek közösek egy ideje. A munka, mely engem mindig máshova, téged ugyanoda repített. Korunk átka, az ingázás.