Illiberalgate. P. Nagy Mária

kényeztessen újra és újra. Húsz sivár évet mosunk most le. Reggelig. Van mit bepótolnunk. Minden álmom valóra válik. Hmm. Csss. S az illata valami mámorító. Milyen jó íze van. Egy friss és finom pasi. Mi ez, már reggel van, hogyan kerültem az ágyamba? Persze, a jógaóra. Még egy kicsit aludnék. Meg tudnék enni egy lovat. Így, mindjárt. Várjunk csak, nem kaptam be a pirosat, meg nem volt hőhullámom sem már két napja. Ez mi? Nem ment föl a vérnyomásom, hogy fájjon a fejem. S holnap már megyek haza. Jesszus. Basszus. Futok már és ászanákba bonyolódom, majd’ meghalok az éhségtől. Hiába, a szex megéheztet, már el is felejtettem. No, végre kaja! Vega, de jó, nem annyira, mint Ázráé, de jó, mondjuk nem is kézzel-lábbal eszünk. Most jól jönne valami hús. Mire nem gondolok!

      Az is… Talán csak álmodtam. Mostanában előfordul, hogy álmomban kielégülök valahogy. Ez lehet csak. Hastáncóra jön, imádom. Csak egy-két-há és egy-két-há, rázás meg forgás, csípőejtés oldalra négyszer, aztán rázva futás és beállás, majd meghajlás. Jó lesz, immár huszonkétszer. Este műsort adunk, nem tudni, kinek. Meglepetés. Csupacsaj, jó kis meglepi. A helybélieknek egy kis esti színes. Vadulunk és rázunk, már alig bírjuk, de jó lesz. Délután egy óra pihenés, és jöhet a fellépés. Festünk és szépítkezünk, egy kis púder ide, egy kis csillám oda. Hajak rafináltan lobognak. Színpadra dobogunk a vad dobra. Forgunk és rázunk, pörgünk és ejtünk, dobszólóra mámorosan csettintgetünk és vadulunk. Meghajlás és kész, jöhet a következő szám. Öt produkciót mutatunk be, öt csoportban. Nagyon jól sikerült, ez milyen klassz lett. Állunk a színpadon és szól a vastaps. Kicsit már látok. Látom az embereket a sorokban. Állva tapsolnak, nem kapok levegőt. Ez Ő. Ez meg honnan kerül ide, mégsem álmodtam? Elgyöngülök; akkor nem csak a képzeletem játszott? Mondjuk, milyen éhes voltam. De ki lehet ez a pasi? Végre lejövünk a színpadról, egy kis buli van. Süti, szigorúan vega, meg répalé, narancslé. Mégis, mint a manna. De hol van a pasi? Már látom: ölelgeti a kurzusvezetőt. És bemutatja, mint a férjét. Egek. Na, erre nem számítottam.

      Vezetek. Azt sem tudom, honnan hova. Mikor és hogyan pakoltam össze, és hogyan jöttünk el. Már háromszor eltévedtünk. Majd csak hazajutunk. Végül is csak tekerem a kormányt és elérjük az utat, ott jobbra és le, és már benn is vagyunk a falunkban. Leteszem a csajokat és hazaérek. Gondolkodni ráérek azután is. Persze már kétszer hívott Mia, de háromféle dolgot már végleg nem tudok csinálni. Ki vagyok ütve. Hogyan tovább? Mi volt ez? Ennyire ki volnék éhezve? Ennyire ki vagyok éhezve.

      Mindegy, puszi, szia, persze, találkozunk, persze, jó volt. Sziasztok, végre, már csak magam vagyok. Kéne egy hely, ahol egyedül vagyok. Csak én. Kicsit összerakjam magam, mielőtt hazaérek. Elfordulok itt és megállok. Mi történt velem? Nem tudom, nem értem. Hogyan történhetett meg ez velem? Nem ittam, nem szedtem semmit. Nem értem. Az első pasi alá feküdtem. Nem értem. Azt értem, hogy most szült a kurzusvezető, meg szoptat, de hogy a férje?! Pont engem? Nem is vagyok szép.

      Istenem, nőnek éreztem magam. Egy röpke pillanatig. Vagy kettőig. Nem fordult elő már nem tudom, mióta. S máris vége, ami még el sem kezdődött. Miért nem lehet csak úgy hagyományosan? Lány, fiú, járás, egyebek. Jaj, édes istenem. Az uram biztos észreveszi. Á, az nem vett észre az utóbbi húsz évben már semmit. Igaz, csak rajtam nem. Szóval, hogyan tovább? Most mi jön? Mindegy, irány haza.

      Megjöttem, jó volt. Főztél? De jó! Farkaséhes vagyok. Csülök, isteni. Bepakolok és beindítom a mosógépet, aztán jövök. Persze, jó volt. Mi volt itthon? Állatok, gyerekek? Mi történt? Kórházban van? Tényleg? Nahát, erre nem számítottam. Van bajuk akkor. Igen, tudom, keresett, csak nem tudtam felvenni. Persze, téged is? Okés, eszünk és átballagok, akkor megjött a nyaralásból. Rendben. Jól néz ki, biztos finom.

      Mennek a napok és a dolgok. Semmi különös nem történik, csak a de, az lebeg a levegőben. Nem nyughatom. Ilyen jó még nem volt életemben. Pedig volt jó is. Már ahogy rágondolok, az is jó. Nem normális a pasi, bárki megláthatott volna. Meg egyáltalán, hogy jött ehhez? Pont velem. Nem értem. Erről aztán végképp nem beszélhetek senkinek. Hogyan tudok megnyugodni?

      Jött egy e-mail, aztán kedves érdeklődés: mennyire tetszett a kurzus, várható-e, hogy legközelebb is megyek? Meg voltam-e elégedve az ellátással? Már hogy a pitvarba ne! Az ellátás, az remek volt, azok a vállak meg kezek, és az illata! Ó, beleremegek, máris készen állok. Ez most már így lesz? Megírtam kedvesen, hogy nagyon tetszett, az élmény egyedi (!) volt, és úgy is gondolom. Vajon már máskor is csinált ilyesmit a férjecskéje? Vagy személyes varázsom áldozata? Na, hagyjuk Ibolykát. Bárki mással el tudtam volna képzelni egy ilyen dolgot, csak magammal nem. Erre meg ez történik. Már egy hete. Semmi hír. Semmilyen telefon, semmilyen e-mail, hírhozó galamb. Ennyi volt. Szeretném megérteni a miérteket.

      Ősz kergette a faleveleket. Mind leestek. Egyszerű, mint a pofon. Egyszeri és megismételhetetlen, nem úgy, mintha, minta után. Menjünk ki dolgozni! Ránk vár Európa. Mármint az öregedő nőkre. Képzelem. Mia vállat vont. Szerinte így van. Nyelvet tanulunk, és megismerkedünk más kultúrákkal. Menjünk, mire várjunk? Szívem szerint itt hagynám ezt a mocskos országot a sok disznóval. Úgyis csak rabszolgáknak vagyunk tartva. Kussoljunk, azt lehet. Még örüljünk, hogy van lakásunk, mert erre utazik a király. Úgyhogy nem sokáig lesz már. Mit bánom én, adjuk el. Aztán lesz csak a meglepetés. Fele pénzzel szépen lelépek. Elvégre az én életem, az én pénzem. Most viszont úgy csinálok, mint az öregedő nők nyolcvan százaléka: nem szólok, beletörődötten csinálom a napi rutint. Munka, vacsi, főzés, mosás, takarítás, néhány szó evés közben és külön-külön szépen lefekszünk. Mindenki a maga a bajával. Fizessem be a számlákat, aztán nézzük, mit kéne csinálni, van-e valami csinosítani és rendbe tenni való? Hétszámra sem szólunk kettőt sem. Ha otthon vagyok, ha nem. Bár ha nem, azt észreveszi. Múltkor is odaát voltam és kicsit dumáltam. Egyszer csak hív, hogy hol vagyok. Mit csinálok? Mikor mit. Itt, vidéken legföljebb leköltöznek a nyári konyhába, aztán slussz. Semmi felhajtás. Horkol, mondják legtöbben. Meg nem fér a bőrébe. Ez alatt az italozást értik. Így aztán marad minden a régiben, és megtanulnak megférni egy fedél alatt.

      Kivikszoltam már mindent, ragyog a ház. Már nincs mit vikszolni. Olvashatnék, de mit szólna az uram? Csak úgy ledőlnék és olvasnék. Vagy kötögethetnék, vagy varrhatnék. Mindig valami hasznosat. Csak úgy? Ne röhögtess már!

      Persze Mia hiába mondogatja, hogy magamra fordítsak időt. Ahhoz meg lusta vagyok. Most tornázzak, vagy építsem magam. Egyedül utálok mindent. Igazán egyedül lenni is utálok. Mindegy, csak csináljunk valamit. Mindegy kivel, csak ne legyek egyedül. Menjünk, pukkasszunk polgárokat vagy akasszuk ki a falut, hisz’ a városban már nem ismernek minket. Néhány nemzedék felnőtt közben. Ki emlékszik már ránk?

      Amikor azt mondom, hogy égetni való, akkor magamra gondolok. Nem voltam különösebben jó, igaz, rossz sem. Tettem, amit tennem kellett. Egyszer fordultam csak szembe, amikor férjhez mentem. Tudtam is én, mi lesz nekem jó. Pedig szerettük egymást. Nagyon. Ott állt mindennap és várt. Egymásba kapaszkodtunk. Én belé, ki az életemből. Ő meg belém, bele az életébe. Igen, ez szerelem volt. S aztán jöttek a gyerkőcök. Milyen édesek voltak! Imádni valók. Imádtuk. S a napokat is, akármilyenek voltak. Nem volt érdekes, hogy sokat kellett dolgozni, na meg ott volt az összes többi feladat is. Nagyi, az nem kényeztetett el, hiszen még majdnem kicsi gyereke volt.

      Mindegy is, éltünk és virultunk. Játszottunk, meg vihogtunk, örültünk és sírtunk. Minden nap ajándék volt. Egy ideig. Mikor változott meg minden? Nem tudom. Keresem a pillanatot, mikor az egyik még jó, a másik meg rossz. Hol tört ketté az élet? Dolgoztunk, neveltünk, nyírtunk és nyestünk. Télre jött tavasz, aztán meg nyárra ősz. S mindig egy kis pihenés nyáron. Vagy nem. Igaz, volt egy emlékezetes nyaralás. Fölhívtak a munkahelyről. Persze a tengeren nem viszem magammal a mobilomat.