Az ember tragediaja. Madach Imre

rajta. Szíveden keresztül

      A jajszó, mint villám, fejembe csap

      S úgy érzem, a világ kiált segélyt.

      Éva

      Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss,

      Ha a nép jaja nem hágy megnyugodni,

      Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,

      Hogy éltem célja tégedet mulatni,

      Felejtek mindent, kívülem mi van:

      Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,

      Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;

      De hogyha a nép, e milljókarú lény,

      Korbácsolt háttal jajgat odakint:

      Mint fájó testnek kisded porcikája,

      Én, én, a népnek elszakadt leánya,

      Szivemben érzem szintén mind e kínt.

      Ádám

      És én veled. – A milljók egy miatt —

      Mondá a holt is. —

      Éva

      Óh, nagy fáraó!

      Komor levél, és én vagyok oka,

      Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell

      Siketté lennem.

      Ádám

      Jobb mester valál te,

      Mert megtanítál a jajt hallanom. —

      Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad

      A szolganép. Mit is ér a dicsőség,

      Mit egy személyben ér utól az ember

      Milljók vesztével és milljók jajával,

      Kikben szintén az az ember lehel;

      Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.

      Lucifer

      Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg

      A végzet arra ítélt állata,

      Mely minden rendnek malmán húzni fog,

      Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:

      Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,

      És új urat keres holnap magának.

      Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,

      Ha a gazdának szükségét nem érzi?

      Ha kebelében öntudat lakik?

      Ádám

      Miért jajgat hát, mintha fájna néki

      A szolgaság?

      Lucifer

      Fáj, bár nem tudja, mi.

      Mert minden ember uralomra vágy,

      Ez érzet az, s nem a testvériség,

      Mi a szabadság zászlajához űzi

      A nagy tömeget – ámbár öntudattá

      Nem ébred benne, és csak sejtelemkint

      Zaklatja minden olyasért, mi új,

      S mi tagadása a már meglevőnek;

      Abban remélvén testesülve látni

      A boldogságról képzett álmait.

      Pedig mély tenger a nép: bármi napfény

      Sem hatja át tömét; sötét leend az,

      Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,

      És mely hullám esetleg épp te vagy.

      Ádám

      S mért éppen én?

      Lucifer

        Vagy más, veled rokon,

      Kiben tudattá vált a népi ösztön,

      S ki a szabadság bámult bajnokául

      Fényes helyedre tolakodni mer.

      Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,

      Nevet cserél, a gazda megmarad.

      Ádám

      Mi végtelen körút okoskodásod,

      Melyből menekvés nincsen is talán.

      Lucifer

      Vagyon menekvés. Adj ezen nehány

      Kivált egyénnek láncot és gyürűt,

      Adj más játékszert, s mondd: im, a tömeg

      Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé —

      És elhiszik, és a népet lenézvén

      Elszívelik, hogy őket is lenézd.

      Ádám

      Ne kísérts ily csábító álokokkal.

      El a szolgákkal! légyen mind szabad.

      Hirdesd ki nékik, ámde jól siess,

      Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.

      Lucifer

      (félre) Előre csak önhitten útadon,

      Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

      (Kimegy.)

      Ádám

      E mű meg álljon bévégzetlenül,

      Intő rom annak, aki nagyra tör,

      Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.

      (Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér.)

      Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt

      Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.

      Éva

      Vigasztalódjál, óh, én kedvesem,

      Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,

      Hideg kigyóként, mely közénkbe csúsz.

      Ádám

      De nagy, de nagy.

      Éva

      El véle; látod, a jaj

      Elnémult, üdvünket meg nem szakasztja,

      Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?

      Ádám

      Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.

      S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád —

      Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.

      Mint a védő szülő gyámoltalan

      Voltát karolja leghőbben fiának.

      Éva

      Ah, fáraó, tán már untatlak is

      E hasztalan, e balga fecsegéssel?

      Hiába, ha okosabb nem vagyok.

      Ádám

      Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem.

      Eszem elég van nékem önmagamnak,

      Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,

      Sem a tudásért, mindezt könyveimben

      Sokkal jobban föllelhetem. Te csak

      Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,

      Rezgése szűmön