Az ember tragediaja. Madach Imre

ott a második helyet,

      Az egyhangú, szabályos életet,

      Éretlen gyermek-hangu égi kart,

      Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.

      Küzdést kivánok, diszharmóniát,

      Mely új erőt szül, új világot ád,

      Hol a lélek magában nagy lehet,

      Hová, ki bátor, az velem jöhet.

      Ádám

      Megmondta Isten, hogy büntetni fog,

      Ha más utat választunk, mint kitűzött.

      Éva

      Miért büntetne? – Hisz, ha az utat

      Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja,

      Egyúttal ollyanná is alkotott,

      Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.

      Vagy mért állított mély örvény fölé,

      Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. —

      Ha meg a bűn szintén tervében áll,

      Mint a vihar verőfényes napok közt,

      Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,

      Mint ezt, mivel éltetve melegít?

      Lucifer

      Lám, megjelent az első bölcselő!

      Nagy sor jövend utánad, szép hugom,

      Mely milljó úton ezt vitatja újra;

      A tébolydába téved sok közűlök,

      Sok visszaretten, révbe egy sem ér.

      Hát hagyjatok fel az okoskodással,

      Minden dolognak oly sok színe van,

      Hogy aki mindazt végigészleli,

      Kevesbet tud, mint első pillanatra,

      S határozatra jőni rá nem ér.

      A tett halála az okoskodás. —

      Éva

      Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.

      Ádám

      Megátkozá az Úr.

      (Lucifer kacag.)

      De csak szakíts.

      Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,

      Legyünk tudók, mint Isten.

      (A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.)

      Éva

      S e felett

      Örökké ifjak. —

      Lucifer

      Erre, erre csak.

      A halhatatlanságnak fája ez.

      Siessetek hát!

      (A másik fa felé vonja őket, egy Kerub lángoló karddal útjokat állja.)

      Kerub

      Félre, bűnösök.

      Az Úr Szava

      Ádám, Ádám! elhagytál engemet,

      Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

      Éva

      Végünk van.

      Lucifer

      Csüggedtek?

      Ádám

      Korántse hidd.

      Csak ébredésem borzongása ez. —

      El innen, hölgyem, bárhová – el, el!

      Idegen már s kietlen ez a hely.

      Égi kar

      Ah, sírjatok testvéri könnyeket,

      Győz a hazugság – a föld elveszett. —

      HARMADIK SZÍN

      (Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

      Ádám

      Ez az enyém. A nagy világ helyett

      E tér lesz otthonom. Birok vele,

      Megvédem azt a kártevő vadaktól,

      És kényszerítem nékem termeni.

      Éva

      Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,

      Mint az előbbi, s így körénk varázsolom

      A vesztett Édent.

      Lucifer

      Vajh, mi nagy szavat

      Mondottatok ki. A család s tulajdon

      Lesz a világnak kettes mozgatója,

      Melytől minden kéj s kín születni fog.

      És e két eszme nő majd szüntelen,

      Amíg belőle hon lesz és ipar,

      Szülője minden nagynak és nemesnek,

      És felfalója önnön gyermekének.

      Ádám

      Rejtélyeket beszélsz. Igérted a

      Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam

      Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.

      S mi az eredmény.

      Lucifer

      Hát nem érzed-e?

      Ádám

      Érzem, hogy Isten amint elhagyott,

      Üres kézzel taszítván a magányba,

      Elhagytam én is. Önmagam levék

      Enistenemmé, és amit kivívok,

      Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

      Lucifer (félre)

      Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,

      Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

      Éva

      Nekem meg büszkeségem az csupán,

      Hogy a világnak anyja én leszek.

      Lucifer (félre)

      Dicső eszmény, mit e nő szíve hord,

      Megörökítni a bűnös nyomort.

      Ádám

      Mit is köszönjek néki? puszta létem?

      Hisz ez a lét, ha érdemes leszen

      Terhére, csak fáradságom gyümölcse.

      A kéjet, amit egy ital viz ád,

      Szomjam hevével kell kiérdemelnem,

      A csók mézének ára ott vagyon —

      Amely nyomán jár – a lehangolásban.

      De hogyha a hálának csatja mind

      Le is hullt rólam, bár szabad levék

      Alkotni sorsom és újból lerontni,

      Tapogatózva, amit tervezék —

      Ahhoz segélyed sem kellett talán,

      Megbírta volna azt saját erőm.

      S