Az élet útján. Margit Kaffka

a bölcs, jó nénikék:

      ,,– Hajh, a régit, – most is szereti még!”

      S van egy ember. Mesevilágba jár,

      Nagy álmodó, de jobb százannyinál,

      Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,

      Kézenfogja és nem nyul a szivéhez,

      Elmúlt szerelmet sohsem emleget,

      Kimélve, félve kerül egy nevet,

      – Nagynéha kérdi meg: – “Nyugodt egészen?

      Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, —

      Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,

      A beteges, az ideges varázsa, —

      Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!”

      – Súgja a lány: – “A régit szeretem!”

      1903

      ASZFALT

      Novemberestén, párás, szürke légben

      Végigsuhant fehéren, hófehéren

      Zsibongó utcán, téren.

      Hol kába fényt szór minden kirakat,

      A sivár, gőgös ívlámpák alatt

      Sietve elhaladt.

      Míg karcsú árnya a házak falán

      Úgy fut utána – üldözi talán:

      A gondüzött, a szomorú leány.

      S egyszerre – megáll a sarkon.

      Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,

      A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,

      Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!

      – — Elnézve sürgő emberek felett

      A férfi. Szeme, az utcára téved, —

      Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.

      Egyhangú közöny az arcon.

      Egy pillanat. Csak amíg átsuhan

      Egy szíven a ború.

      Míg széttekint – magába, társtalan

      Egy lány, ki szomorú.

      Egy pillanat, míg az emlékezés

      Zokogva tör elő.

      Egy pillanat csak. És szemükbe ég

      Sóvár, tüzes, dacos gyönyörüség,

      A mindent feledő.

      Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja

      Remegő kézzel sötét köpenyét,

      Megcsukló vállal, tétovázón, félve

      Vagy visszahívó, édes szót remélve

      Megindul, a ködbe, odébb.

      1903

      VALLOMÁS

      Habos párnákon vívódik egy asszony

      Szemére halkan, reszketőn suhan

      A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél

      Virraszt a férfi sápadt komoran.

      Már alighogy zihál,

      A szívverése halkabb lesz, eláll.

      A végső percben megmozdul az ajka,

      Vonagló szókban, töredezve, rajta

      Egy élet kínja, vádja ott remeg:

      “Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!

      Valaki egyszer szívem összetörte,

      Elhagyva, árván jártam a világon.

      Te akkor boldogságot kértél tőlem,

      Én hittem, hogy a békét megtalálom…”

      De ezt a hangot fül nem hallja már,

      Hullámot nem ver, visszhangja se kél,

      A szók értelme elhal születetlen…

      S hűlő kezére ráborul a férj.

      1904

      BETHÁNIA

      Már akkor Judeában élt az Úr,

      És közelgett az idő, hogy beteljék.

      Már elhagyá a kedves tartományt,

      Galilea hű népét, gyermeteg

      Lakóit az üde, északi völgynek,

      Bájos tavát, kökörcsines mezőit,

      S a szürke ódon kővárosba tért.

      Járt a papok tornácai előtt,

      Pogányok faragott kapuinál,

      S a templom fogadalmi kincsein

      Merengett hosszan. Ám, ha szót emelt,

      Az ő varázsos, ihletett szavát,

      Otromba gúny üvölte válaszul.

      Ósdi konokság, bősz, alanti gőg

      Habzott az ajkakon s feléje dörgék

      Az Irás kővé vált, komor igéit.

      S olyan fáradt lett. Hisz, nem értik itt!

      Meddő vitákban ellankadt kedélye,

      S az eleven, galambszárnyú igék,

      A szók virági mind elvesztek ajkán.

      Esteledett… ő nyugalmat kívánt

      S emberszívet, mely szívével rokon.

      Elhagyta hát az árusok terét,

      Kik az ünnep jöttén haszonra vártak,

      S a jövevények utcáin keresztül

      Át a kapun Khedron völgyébe tért.

      Majd megkerült egy mezei lakot

      És a vigalmak kertjét, az olajfást…

      Lélekzetet vőn. Ah, ez a magány!

      A szegény, koravén város zaja

      Csak úgy hallik, mint sóhajos fohász

      Vagy halk panasza álmos csecsemőnek.

      Oly tiszta a lég. Csillagos az est.

      Fenn a tetőn két ifjú, karcsú cédrus

      Messze fehérlik, – két szerette fája.

      Ah, törzsükön a holdfény mint kígyózik

      És mögöttük milyen sötét a lomb…

      Odább, a völgyben, terhelt fügefák

      Dús ligetei közt megbúva, halkan

      Pihegnek az apró embertanyák:

      Getszemáne, Betfáge és ama

      Pálmás falu, kicsiny Bethánia.

      Az Úr megindult a holdfényes úton

      És közelgett Eleázár lakához.

      S ép akkor, délcegen, födetlen arccal,

      Játszin emelve vállán korsait,

      Lépett ki egy lány s őt felismeré.

      “Uram! – szólt és gyorsan elébe szökkent —

      Elhigyjem-é, hogy köztünk vagy megint?

      Beh régen láttunk. És bátyám lakát

      Még fel sem ékesítém. Térj be hát,

      Áldásod