Az élet útján. Margit Kaffka

Mért nem keltek? Fel, fel emberek!

      A mester él! Jöjj gyorsan uram, Péter!

      Ne bánts! Hisz ép eszem van! De hogy nézel?!

      Felel Péter: Eszelős vagy, leány!

      S Jakab: A mi gyászunkat ne zavard!

      S János, ki ült az Úr jobb oldalán,

      Szegény te, közénk ülj, velünk maradj!

      – Pihenni most? Hisz harmadnapja járom

      A sűrűt, mint az erdei vadak,

      És minden bokrot, fát elért az átkom,

      Hogy nem fedezte jobban uramat.

      Most felvirrad ím! Rossz álom repült el,

      Megéledt, felkelt, visszajött a mester.

      Ah hallgasd! A tanácsbeli kertjében

      Leskedve vártam a kelő napot,

      Hogy a szombat multával visszakérjem

      Az Úr testét, ki minket elhagyott,

      Vagy tán szememnek minden könyüjét

      Örökre el akartam sírni ott,

      Vagy mit tudom! De hogy közelíték

      Reszketve láttam: eltűnt a halott,

      Üres a sír, de fényes, mint az ég

      És villámkép tündöklő sugarak

      Vették szemem fényét. Tovább menék,

      S egy férfi állt a fák alatt,

      Fehérruhás, komolyszemű, szelíd —

      És szóltam néki: Szánd meg bajomat!

      Mert bizonnyal a kertész vagy te itt,

      Mondd nékem, hová tetted az Urat?

      S ő szólt, a hangja ép úgy rezge most,

      Mint mikor minden bűnömet lemosta,

      S letörlé rólam a gyalázatot.

      Nevemen hítt, homlokom símította.

      Rabbóni! S mint szokása, úgy felelt:

      – Magdolna! Meg ne érints engemet!

      És Péter szólt: Te láttad legelébb őt?

      S Jakab: Magad láttad? Te bűnös féreg?

      És János nézi Márját, a kesergőt:

      – Halkan! Az asszony szunyadt, s íme, ébred.

      Költsétek föl! Mondjátok meg neki,

      Én láttam őt, a senki lánya, én,

      Nem az, ki virradatra megtagadta

      Kaifásnál a tornác küszöbén,

      Nem akinek kendőjit elfogadta,

      A szent asszonynál, ím, méltóbb vagyok,

      Sem akinek keservit oltogatta,

      S vigasztalásra más fiat hagyott.

      Ah, volt szava a két gonosztevőhöz,

      És Jeruzsálemért imádkozott,

      És szeretettel szólt az asszonyoknak:

      – Magatokon, ne rajtam sírjatok! —

      Sohsem mondott vigasztalást nekem,

      De láttam, visszajött! Áldott legyen!

      És Péter int: Hallgass, boldogtalan!

      És Jakab szól: Hagyd abba, nem lehet,

      Ne higgyétek! A sátán véle van.

      S János: Ha káprázat játszik veled?

      – Nem hiszitek szavam? Mondom bizony,

      Jobb nálatok a fegyveres pogány,

      Ki őrül áll a joppei kapun,

      Az hajlott szómra, engedett korán.

      Mielőtt a kakas háromszor szólalt,

      Futék repesve túl halmon, hegyen,

      És aki látott, aki vette szómat,

      Mind hitt nekem, megannyi jött velem.

      És mentünk kerteken, vetésen át,

      Felvertük a külvárost, a határt —

      S Emmausnál, az országút felén

      Mind összegyűlve zsong a falu népe

      És pálmaágot tör és dallva mén,

      Mint ünnepen az utcák csőcseléke,

      És reménykedve zeng az öröm-ének,

      Az élő mestert várja béna, vak,

      Almát, tojást osztanak el a vének,

      Hogy csend legyen. Mégis kiáltanak

      És szerte-zengi a kisdedek szája,

      Mint írva van: Él a zsidók királya!

      Igaz ne lenne? Kápráznék szemem?

      Oh, ha a sátán csúfot űz velem!

      Hallgassak én? Nem, esküszöm fejemre!

      Ha százezernyi jő is ellenemre,

      Ki nyúl hozzám? Szabad vagyok, szabad!

      S ha nem kiáltok, szívem megszakad.

      Bezúgja szóm a kisértő vadont,

      Hol csonka ágon rémít Iskárióth,

      Bekiáltja a pusztákat szavam,

      Ha senki sem hisz, én hiszek magam,

      Az Úr megtért, – én akarom, hiszem,

      Feltámadt én mesterem, Istenem.

      Már indul, köntöse repked a szélben.

      Utána bomlik hosszú, rőt haja.

      Egymásra néz a három, s észrevétlen

      Felkél a sápadt asszony, Mária,

      Lépte inog még, a szava remeg:

      – Magdolna várj, én is veled megyek.

      1902

      HÍRADÁS

      Fenn húnyik a csillag,

      Fenn ébred a hajnal,

      Tollászkodik sebten

      Sokszáz pici angyal.

      Omlása-bomlása

      Rózsafellegeknek…

      Rózsafellegekbül

      Pihe-ágyat vetnek.

      Bontják, teregetik

      Széltibe, hosszába,

      Itt is, ott is leszakadoz

      Halovány foszlánya.

      És hullong és szálldos

      A hajnali légbe,

      Úgy csapódik szép leányok

      Álmodó szemébe.

      És ihol, valahol

      Egy virágos ablak

      Orgonavirági

      Összebólogatnak.

      S egy súgja a másnak:

      – Csak halkan, csak lágyan,

      Fehér lányszobába

      Fehérhabos ágyban

      Pihegő leánynak

      Ma vagyon az első

      Szép hajnali álma,

      Igézetes, édes

      Szerelemről való

      Boldog álmodása.

      1902