Az élet útján. Margit Kaffka

remegéstelen:

      “Immár nem ismerem!”

      És járva, tolongva az idegen árban,

      Egy mély tekintet nem szállt-e feléd?

      S egy kar, – biztos, erős,

      Kínált-e valaha támaszt?

      Szertebolyongtál úgye, hazátlan?

      És megnyugovást úgy-e ígért?

      S te, – szólva – “Az út sietős!”

      Hidegen eltaszítád azt.

      Nem hallod-e, magános éjszakákon

      A mult száműzött percei hogy zokognak – — —

      Kisértet álom völgyí romoknak

      Megmutatja az üszkét – — —

      Reszkess! – Megújra visszajár az álom,

      Megölt betűk izzón ragyogni fognak

      S igéretteli pillanatoknak

      Árnya gyötreni fog még!

      1903

      KÖZÖNY

      Bús ködruhába, nézd, leszáll az este.

      Gyötri a csendet fuldokló ütem,

      Az óra… Halld, amint ébredve-veszve,

      Az összecsengést hasztalan keresve

      Belehangzik a szavad s a szivem.

      Most-most!… Hogy biztat egyre, mindörökre

      S  e l ő b b r e  egy lépést se jár az óra! —

      – Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve

      A reszkető, ijedt kis mutatóra.

      Hagyd a panaszt! – Száll még sok alkony árnya,

      Együtt teázgatunk sok este még,

      Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva…

      Utóbb elég lesz, neked is elég.

      Kalandos terveket se foltozz váltig!

      Marad az éltünk ünnepnapja ez.

      Tán jobb neked, hogy valóra nem válik,

      Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.

      1903

      KÉTSÉG

      Éjfellegekből jött; – sasmódra szállva

      Tört a szivemre első, lázas álma.

      Viharszegett szárnya felém borult,

      És mit ezeregy éjszakán tanult

      Titkos igékbül, holdfényes jegyekbül,

      A boldogsággal ámított szivekbül,

      Lángoló szóval lihegte felém,

      Míg tehetetlen rabul estem én.

      – Csak jőjj velem! Odavezetlek téged,

      Hol zabolátlan kavarog az élet,

      Emelkedő-eső, szilaj hulláma

      Vad szirten permeteg-sugárra válva.

      Kálváriákra, hol virág terem,

      S kígyófulánk virágok kelyhiben.

      Vérző tövis közül kell fölemelned,

      Mi ott terem szívednek, – a szerelmet.

      Akit szeretsz, – majd sírnod kell miatta,

      Követned kell börtönbe, gyalázatba,

      Aztán sugáros magasokba fel —

      S a királynője ott is te leszel.

      Hát jőjj – siess! – —

      S míg félig öntudatlan,

      Kiszáradt ajkkal utánasusogtam

      A viharok dalát, – habozva, késve,

      Nem mertem őt követni – mégse – mégse.

      S egyszerre, – gyilkos bosszusággal telve

      Keselyű-karmát vágta a szivembe.

      – Verdeste, tépte, – csattogott a szárnya,

      S messzenyilazott a vad éjszakába.

      Nehéz, halálos, álomtalan álom,

      Meddig tartott az éj? – már nem tudom.

      Most hajnal. Most a virradatot várom,

      Lábadozón kitárom ablakom.

      – És bemosolyog az ég teli kékje,

      Tavaszi légben halk hullámu béke.

      Enyhe sugárok tiszta balzsama.

      – Májusimádság egyszerű szava

      Körültem, tán e könnyű, méla nesz? —

      Valaki néven szólított. Mi ez?

      Egy szürketollú, formás kis madár

      Jött észrevétlen, – s valamire vár.

      Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe.

      Regfuvalom száll halkan a szivemre,

      S szavától mintha engedne a fagy!

      – Te mégis árván, egymagadba vagy!

      Vár, készül, tervel minden, ami él,

      Te ülsz a bomlott fészek szélinél!

      Tavaszidő van. Sugaras, szeles; —

      Vigyázz! A többi rendre párt keres, —

      Sietve épít új, meghitt tanyát.

      S te itt maradnál egész nyáron át?

      Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes!

      Hátha valaki ép téged keres!

      Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért,

      De megfelezné véled életét

      Egyszerű izenettel aki küld. – —

      Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült.

      – Aprócska tervek, szűkhatáru vágyak

      Közt holnap gondja vet a mának ágyat, —

      Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van

      Fehértornácos, szép falusi házban

      Egy ember. – — Jőjj velem! Leszel úgy-e

      Őszhajú asszony hallgatag menye?

      Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek

      Valami rég félbenszakadt dalon.

      S miközben a fagy halkan, egyre enged.

      Én hallgatom, csak egyre hallgatom. —

      Űznöm kellene. Szólni hangosan:

      – Nem jó helyen jársz, édes madaram!

      Ki hozzám küldött, én – nem ismerem.

      Űznöm kellene és – — még nem merem.

      Az éjszaka, – a félelmes, a vad, —

      Félek, hogy akkor újra rámszakad.

      1903

      FÁRADT EMBEREK

      Van egy leány, – csak a mesébe él, —

      Mondják, – nem is különb a többinél.

      Elszállt fölötte édes, röpke mult,

      Siratni vágyott, – kacagni tanult…

      Ám