Az élet útján. Margit Kaffka

van az Éden!

      1903

      A SZŰZANYÁNÁL

      Egy reggel – nesz nélkül, bájosan, szelíden

      Nászöltözetben álltak mind a fák.

      Szép májusasszony! Önt kereste szívem

      És Önhöz vágyott ez a sok virág.

      Virágtalan az oltár is, – beh árva!

      Palástja hószín, – pillantása jég,

      Anyakirályném! Szolgáló leánya, —

      Udvarlására mégis eljövék!

      Kegyét veszítve bujdostam azóta, —

      Emlékszik? Köd szitált, permetezett,

      Zúzos november-estén, lopva, óva

      Hoztam Önnek egy kis aranyszivet.

      Emlékszik-é, hogy hűs márványkezére

      Miért szorult rá akkor a szivem?

      Farsangos éjek röpke láza érte, —

      Nagyasszonyom! Most úgy szégyenkezem!

      Emlékszik-é, malaszttal teljes asszony,

      A lázadó, a káromló imákra?

      Engedje, hogy fehér bimbót fakasszon,

      Virágba nyíljon lelkem minden átka,

      Mit rájuk szórtam! – Oh, mert megdobáltak

      Nehéz, buta rögekkel akkoron,

      Szidalmazó gúnnyal utamba álltak,

      – Szánakozott-é rajtam, asszonyom?

      Emlékezzék meg! Egykor, Júdeában

      Gonosz nyelvektül Önt is érte vád,

      S elveszítette, – noha makulátlan,

      A lelke üdvösségét, – a fiát,

      S a szíve minden gyötrelemben égett…

      – Ön irgalmas, mert hisz boldog nagyon.

      Ne emlékezzék! – Adjon békességet!

      Fogadjon vissza engem, asszonyom!

      1903

      KERTBEN

      Valamiért ez a sok rózsa

      Úgy összeborzong, megremeg.

      Könnyelmü, tarka violák is

      Egymásnak csendet intenek.

      Csitul a szellő, – lábhegyen csak

      Kímélve, búsan közeleg, —

      A legyintését féltve, óva,

      Zajtalanul összefogózva,

      Fogják fel néma levelek,

      – Megilletődött őrszemek, —

      Mik szegett fővel, sorra állnak

      Ablakánál a kerti háznak…

      Ott benn, – elgyötrött némaságnak

      Kél hosszú, panaszos jaja,

      Halkan, kisértőn, – mintha távol

      Árnyak völgyéből hallszana,

      Majd vergődő sikolyra válik,

      Mint a lélekharang szava – — —

      Ott benn – virágos kerti házban

      Rettentő, fagyos elmulás van,

      Az élet oda van, – oda.

      A virágoknak asszonya,

      Küzködve most haldoklik épen

      Egy férfi szivében.

      1903

      PETIKE JÁR

      Két harcsaszájú, picike jószág,

      Butácska, édes gyerektopán,

      Tétova, együgyű, – tündéri nesszel

      Most tipeg átal egy ócska szobán.

      Ébred a szívem játékos kedve,

      Elborít hófehér virágeső. —

      Amikor látom, a kacagásom

      Hangosan, édesen csapkod elő.

      Sok régi holmin, szürke iráson

      Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,

      S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:

      – Tip-top! Megindult. Petike jár!

      Még fogja erősen az asztallábat,

      És nyitva az ajka és úgy kipirul!

      Hős emberi lázzal, tüzes akarással

      E rózsarügyecske megállni tanul.

      Most-most! Elhagyja és indul előre…

      Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!

      Tip-top! S aprózva, közbe megállva

      Koppan vitézül a törpe cipő.

      Már ideér. Most nyújtja a karját.

      – “Csak lassan, okosan. Peti fiam!”

      Megered szaporán, – elesni nem ér rá,

      Előre hajlik – s az ölembe van.

      Tetszik a játék. Kezdeti újra.

      A karszék mellé kerülök én,

      Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,

      S fölbillen szegényke az elején.

      Remeg a szája, sírni szeretne,

      Szétnéz: sajnálja-é valaki?

      Gondolkozik… majd felkél szepegve,

      S új erővel fog újra neki.

      Rózsaszin ujját előre tartva,

      “Tip-top” – így indul óvatosan,

      Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:

      – “Csak las-san! Okos-san! Peti fi-am!”

      S elnézem hosszan, homályos szemmel,

      Borús káprázat száll le reám.

      … Tűnnek az évek… Megöregedtem…

      Egyedül lakom ócska szobán.

      S ím néha erős lépés zaja hallik.

      Jön egy daliás, ifjú legény.

      “Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?”

      Tip-top! Öregesen járom körül én.

      S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését

      Sorra beszéli, kacagva, vigan, —

      Reszketve, ijedten suttogom én el:

      “Csak lassan,

      Csak lassan, okosan, Peti fiam!”

      1903

      DENEVÉR-HANGOK

      Füstlehelettől, vonatok zajától

      Messzemaradó szép völgyi lakot,

      A nyárfás, kicsi házat, —

      Mondd, láttad-e már?

      – Míg szertezilálta előtted a távol,

      Súgtad: A boldogság lakhatik ott!

      Ím, vaskerekek nyomában a bánat – — —

      Egy sóhajod volt-e: “Beh kár!”

      Ismerős