Az élet útján. Margit Kaffka

parton… valaki mesél nekem.

      Varázslat kóbor álma szállt-e rám?

      Hogy szinte látom: szőke az a lány,

      Kicsi, fehér… úgy-e, fázós szegény,

      És kék ruhát szeret, akárcsak én.

      Mese, mese. – Tavaszestébe régen

      Az a leány a jövendőbe nézett,

      S szólt: “Már tudom, hogy el fogsz hagyni éngem!

      Elhív tőlem valami új igézet.

      Csak azt ne hidd, hogy elfelejtelek!

      Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek,

      Csak hagyd a jöttöd minden este várnom,

      Úgy sincs nekem más dolgom a világon.”

      Mese… Fehér hullámok útján járva

      A hosszan elsikló selyemhabon,

      Testvérgondolat száll a szőke lányra.

      Hogy: Ismerem. Hogy: Szeretem nagyon…

      Kis árva madaram, kedves szegényem!

      Tudod, mióta vársz? Tudod, mi régen?

      Tudod, hogy ő is álmodik veled?

      Tavaszestébe…  másnak  emleget.

      1902

      MÉH-TÖRTÉNET

      Kimondtam a szót, mire készültem régen,

      Terveket űzve sok felleges éjen.

      S vad gyűlölség meddő szikrájaképen

      Felésziszegett szómban a fulánk.

      Elszállt a szavamban… elszállt a szívéhez,

      Éreztem, amint döbbenve felérez,

      És láttam, ahogy az arca fehér lesz,

      Átillan homlokán egy percnyi láng.

      Ennyi! – Most jön-megy a nappal, az éjjel,

      S nem jön vele vágy, soha terv, soha kétely,

      Nincs mire készülni öngyilkos hévvel.

      Kimondtam a szót – s vele végem!

      E szóban elhagyta a szívem a vér.

      Agyamból kiégett minden kicsi ér.

      Nem tudok élni és nem volna miér,

      Hagyjatok! – meghalok! Hagyjatok éngem!

      1902

      VÁNDORÉNEK

      Amerre járok, nő virág elég:

      Csak szaggatom, te jutsz eszembe még.

      A legszebb rózsát küldeném neked,

      Hiába – messze vagy te, nem lehet —,

      Míg odaérne, elhervadna rég!

      Van egy galambom – a szárnya fehér —,

      Azt küldeném el, a válaszodér’,

      Sebes a röpte, csakhogy – tudom én,

      Ott van a fészke erdők peremén,

      Ott elmarad, nyomodba sohse ér.

      És a szívemben – édes emberem,

      A nóta is már hasztalan terem.

      Ha záporok szele vinné, – — – de lásd,

      Elszéled az messze völgyeken át,

      Szívem dalát rábízni nem merem.

      1902

      VÁGYAK

      Úgy-e, most jól áll a hajam megint!

      És úgy-e, jól van szabva a ruhám?

      Színes szalag, csokorba szedve mind,

      Ilyen a szívem is, könnyű, vidám.

      El innen csak! Sokadalomba vágyom,

      Ahol repkednek balga kacajok,

      Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. —

      Nagy, halálos jókedvet adjatok!

      Mulatni akarok!

      És mégis, mégis, e homályos zúgban,

      Csillapító csendben jobb volna tán,

      Itt csak valami néma, tompa bú van

      És béketűrő, mélységes magány;

      Jobb volna itt maradni minden este

      S az éjszakán, míg jön a virradat

      – Behúnyni a szemem és várni egyre

      Az idő, az idő míg elhalad

      És betemeti azt a holt nyarat.

      1902

      POGÁNY IMÁDSÁG

      Nagy Istenek! Elég, elég a csendből!

      A béke megfullaszt, – beteg vagyok.

      Hát nincs viharszél, hogy szembekacagjam?

      Itt minden hallgat, minden mosolyog.

      Vitorlatépetten, tajtékos árban

      Hogy szállnak a boldog, szabad hajók!

      Szörnyű, hogy itt zátonyra jutva várjam,

      Míg rámfut a repkény, besző a pók.

      Nagy Istenek! Szedjétek össze nékem

      A csillogó s a gyilkos napokat,

      Abbul szűrjétek az életek éltét,

      Szikrázzon, égjen minden pillanat!

      A sok, közönytül terhes, lomha évet

      Vegyétek vissza! Másnak engedem.

      Csak egy napot! De gyönyörbe temetve,

      Vagy villámfényes ünnepet nekem!

      1902

      TALÁLKOZÁS

      Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,

      Mint hajnalidőn gerlice szava,

      Felhangzott szüntelen.

      A férfi nézte és ámulva szólt:

      – Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt,

      Én így nem ismerem!

      Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,

      Leült mellé és súgva magyarázta,

      Hogy “mi a szerelem?”

      Mikor füléhez hajlott mosolyogva,

      Az asszony ránézett, féltőn, titokba:

      – Igy sose bánt velem!

      Nemrég – szerelmük végső idejébe —,

      Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve

      Magányos estvelen,

      Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza,

      Akartak még – s már nem tudtak egymásra

      Rámosolyogni sem.

      1902

      EGY MADÁR

      Fehér a föld, fehér az ég,

      S a hófúvásos táj felett

      Kereng, leszáll, meg felrepül

      Setét, zajos madársereg.

      Szeret, gyülöl,