Az élet útján. Margit Kaffka

jöttél, titkos hatalmu szó?

      Mint a kincsekkel megrakott hajó,

      Zengő hajó, csodás aranyhajó.

      Így futja be, lásd, a föld kerekét

      Ezer meg egy ezüst-aranyhajó.

      Áldott szivekből pazarolva szét

      Nagy útra kél a gondolat s a szó.

      – Ó, hány van siket pusztába kiáltva,

      Hánya elindul s partot nem talál, —

      Sok összesímul a vad tengerárba,

      Köszönti egymást s többé el se’ vál.

      – Az élet vad vizén találkozó

      Kicsiny hajó meg nagy hajó,

      Ezüst-arany hajó.

      1905

      A VADASI ERDŐ

      A vadasi erdőt az Isten megverte!

      Már a vadgalamb is elkerüli messze.

      Tilos, tilos, tilos, fészkire nem járhat,

      Kivágták alóla mind az öreg fákat,

      Odvas, öreg fákat.

      A vadasi erdőt nagyapám is vágta,

      Egész falué volt mind füve, mind fája,

      Békén legelt ott a legelő jószág is,

      Békén virult ott a gólyahírvirág is

      Az árnyékosába.

      A vadasi erdőt, …nem tudni, mi végből,

      Nagyon kerülgetik a tens’ vármegyétől,

      Keményszavú urak bekerítik lánccal,

      Mérik háromlábú, ravasz masinával

      Egész héten átal.

      A vadasi erdőn gonosz törvényt látnak:

      Csúffá tették minap az édes anyámat,

      A kerülő látta, venyige volt nála,

      Öreg fejérül a keszkenőt nem szánta,

      Zálogba kivánta.

      Vadasi erdőre adót is vetettek.

      Falubeli lányok szamócát kerestek.

      Inzsellér úrfiak alkudoztak rája,

      Sohase volt annak olyan nagy az ára

      Vadasi határba.

      A vadasi erdőt az Ég is megverte!

      Az örvösgalamb is elkerüli messze.

      Tilos, tilos, tilos! Fészkire nem járhat,

      Mert kidöntögették a jó öreg fákat,

      Odvas, öreg fákat.

      1905

      EGY HAJNAL

      Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra!

      A lámpám kormos, fűtetlen a kályha;

      A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik…

      Agyamba’ lázasan fonódik-bomlik

      Száz új kötés, száz lenge kapcsolat…

      Lényeget sejtve a külső alatt,

      (Ó, az a hit, mi egyszer bennem élt!

      Ó, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)

      Vágyban keresve, hittel megidézve

      A lét örökegy, titkos szívverése,

      A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje,

      Csak forma kell, hogy emberész fölérje…

      Már oly közel! Csak a  s z ó t  megtaláljam!

      Megnyílt az út, érzem, hogy nő a szárnyam,

      Érzem a sajgó, idegen gyönyört…

      Ez a repülés! Elhagyám a kört!

      … Amikor – hajh! – mint ablak üvegén

      Fogoly legyecske ütközik, szegény,

      Úgy csattan, úgy zúzódik szét a szárny

      A Végtelen alig sejtett falán.

      A mozdulatlan, néma kőkerub,

      Amely kezdettül őrzi a kaput,

      Megéledt. Kardja lángot szór felém…

      Egy illetéstől visszahulltam én.

      Itt voltam újra. Könyvek, lombikok

      S az ismeretlen, gőgös, nagy titok.

      Ám egyszer – épen márciusba’ volt —

      Rámhajnalodott, mint eddig soha.

      Még főm a könyvre álmodón hajolt,

      S már bíborszínű volt a kis szoba.

      Valami könnyű, léha, kósza szél

      Rántotta fel az ócska ablakot,

      Előttem szétzilálva lap, levél,

      S már hebehurgyán szívembe csapott.

      Ó, Istenem! Távol, méntás mezők

      Száz illatos koboldja tört reám, —

      Kérők, ígérők, sejtők, sürgetők,

      S reszketve, várva, félve hallgatám.

      Ó, mennyi szín, mit soh’se láttam eddig!

      Ez ismeretlen élet mind a földé?

      Mely rámborul, mámorba ejtve siklik

      A töprengés dohos redői közé.

      No, lám! a rózsák! Ah, a fellegek!

      S mind e csoda máról-holnapra ébredt?

      Vagy épp ilyen volt tegnap? Nem lehet!

      Egyedül az én üdvösségem végett,

      Hogy megismerjem, ami ősi, rejtett

      Értelem él sugárba’, színben, dalban;

      Titkok, amiket csak tudatlan sejt meg

      És szók, amiket úgy kell súgni, halkan.

      Hogy megtudjam: lélekzeni mily édes,

      Halk, gyöngéd szókat szívni bé vele,

      S engedelmesen símulva a léthez,

      Köszöntöttelek Téged, aki éltetsz!…

      S ez volt az Élet első reggele.

      1905

      ÉLET

      Szégyellős halkan – csitt! – egy-két rügyecske

      Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek

      Reszketve, ámulva még rejtegették

      Szerelmüket a naphoz. A folyam

      Ezernyi, gyöngyöző habhahotával

      Kacagni kezdte őket, egyre jobban,

      Friss jégcsillámit törte darabokra

      És ingerelte a nagy kőhidat,

      Ejh! – — – —

      Mint egyébkor, márciusba’ épen

      Bomlott erőik áradása volt,

      És mint levél nő, balgán, észrevétlen

      Két ifjú lélek egymáshoz hajolt.

      Titokban éjek álmát pazarolva,

      Nappal se mertek még szembe-szembe