Az élet útján. Margit Kaffka

suhan, mert könnyű az álma

      Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába —

      S megvetve az ágya van ifjú szívekbül,

      Megtépett, elkínzott leányszívekből.

      Mert néha sóhajtva feljön a habbul,

      Lányszívre vadászni a parton elindul,

      Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn,

      Van, hogy a faluba, fonóba is eljön,

      És hogyha lát

      Tüzesszemű lányt,

      Megrontja, megejti a víziember

      Örvénylő, zivataros szerelemmel.

      És hogyha ölelte, kitépi szívét,

      Elhozza, lehozza a mélybe szívét.

      De egyszer a parton, hogy lopózva megyen,

      Ott ült kövön a csudaszép idegen.

      A szeme acéltükör, a karja fehér,

      A könyje omolt… és nem tudta miér’…

      Mégis kacagott

      És nézte a habot,

      Még futni se indult, – amíg közel ért,

      Elvárta, bevárta a vízilegényt.

      Az félve ölelte, kereste szívét

      S nem lelte, – seholse találta szívét.

      Oh mondd te! Ki vette a szívedet el?

      Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!

      Szólj, merre keressem a szívedet?

      A világ végére is érte megyek,

      Szólj, meglelem én!

      Te szép, te szegény!

      Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég,

      Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy?

      És indul a lány keresni szívét,

      A messzehagyottat, az árva szívét…

      S azóta a mélyben, hinár sürüjén,

      Gyöngyházpalotában a vízilegény

      Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma

      Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába.

      Feljön a habbul,

      Sóhajtva elindul

      És bolygva az erdőn mindszerte kiált,

      Keresi az acélszemű, hókarú lányt,

      Mert annak sohase látta szívét,

      Elvette előtte – más a szívét.

      1901

      AUGUSZTUS

      Szőke buza között pipacsos kis kalap,

      Hiába süt a nap, – árnyék van az alatt.

      Sétál a kisasszony komlóba, buzába,

      Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.

      Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló

      Picike cipellő, – szűkráncú viganó!

      Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!

      Idetart, itt terem… Cseng a szava: “Kérem,

      Maga talán olyan – falubeli legény?

      Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.

      Mutassa meg merre! Vagy inkább – vezessen!

      Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten.”

      Szőke buzaföldön lemenőben a nap,

      Szőke lány hajárul lekerül a kalap.

      Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,

      Pipacsbokrétának hullong a levele,

      Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt…

      Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.

      Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:

      – De belenéztél a kisasszony szemébe!

      Kacag a kisasszony: “Ej de messzire jár!

      Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?

      Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!

      Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!”

      Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat.

      Csere Jóska hallgat, – szegett fővel ballag,

      Szemügyre vesz minden útszéli virágot,

      – “Lám, egy se törik le, amire ráhágott!

      Több kárt tenne benne fiókmadár lába —”

      És indul utána, és lép a nyomába.

      Útszéli virágot tapossa azér’ is, —

      Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!

      – A kisasszony szava mesemondás, álom:

      – “Sohase volt nekem ilyen szép virágom,

      De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!

      Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten.”

      Megeste az utat sírószemű harmat,

      A legény is csendes, a leány is hallgat,

      Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,

      Valami bús nóta szól a faluvégen,

      Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:

      – “Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?

      Lám, van aki varrja, – lám, van aki szőjje!

      Szépséges, hűséges barna szeretője!”

      Csere Jóska szeme odatéved lesbe:

      – “Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?

      Van akinek adja! Van akit szeressen!

      Sok cifra uraság azon a nagy Pesten.”

      1901

      ROKKA-MESE

      Két harmatos rózsa két piros orcája,

      Dalolva motollál Takarosné lánya.

      – Pergőszavú rokkám, sebesen, szaporán!

      Segítsen, siessen édes asszonyanyám!

      Nem látja kigyelmed, már zöldel a rétség,

      Lánysorba nem érem gabonaérését!

      Nem érti kigyelmed, repce-aratásra

      Színig tele legyen a nyoszolyó-láda;

      Hó-patyolat vásznam csak szőjje, csak szőjje,

      Meglát éngem abba, visznek esküvőre…

      Szakadós a fonál, makrancos a kerek,

      Szeretőm a révbe – odavár —, kimegyek…

      Hervadozó rózsa halovány orcája,

      Takarosné lánya hej, de nagyon árva.

      Gyöngy-kivarrott párta, repce-aratásra

      Megbomlott, elhullott – tudj’ a falu szája —,

      Bomladozó gyöngysor a szava, beszéde:

      – Szakadós a fonál, édesanyám, nézze!

      Rozsdás lett a kerék, hogy nem szőttem régen,

      – Kék violát szedni kinn jártam a révben,

      Mátkakoszorúba,