Osszes koltemenye. Zrinyi Miklos

is szerencse kell.

      [AZ IDŐ ÉS HÖRNÉV]

      (A kézirat végére illesztett epigrammaciklus)

      AZ IDŐ SZÁRNYON JÁR…

      Az idő szárnyon jár,

      Soha semmit nem vár,

      És foly, mint erős folyás;

      Visszá soha sem tér,

      Mindent a’ földre vér,

      Mindeneken hatalmas;

      Ő gazdagot, szegént

      Öszveront egy szerint,

      Nincs néki ellenállás.

      Csak egy van, időtűl

      S az ő erejétűl

      Aki békével marad;

      Nem fél kaszájátol,

      Nem sebes szárnyátol,

      Üdő rajta elolvad:

      Az tündöklő hirnév,

      Mely dicsősségre rév,

      Az mindenkor megmarad.

      NEM IROM PENNÁVAL…

      Nem irom pennával,

      Fekete téntával,

      De szablyám élivel,

      Ellenség vérivel,

      Az én örök hiremet.

      BEFED EZ A KÉK ÉG…

      Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

      Órám tisztességes csak légyen utolsó.

      Akár farkas, akár emésszen meg holló:

      Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó.

      Szigeti veszedelem

      Dedicálom ezt az munkámat

      magyar nemességnek,

      adja Isten, hogy véremet

      utolsó csöppig hasznossan

      néki dedicálhassam

      Az olvasónak

      Homerus 100 esztendővel az trojai veszedelem után írta historiáját; énnékem is 100 esztendővel az után történt irnom Szigeti veszedelmet. Virgilius 10 esztendeig irta Aeneidost; énnékem penig egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem munkámat. Eggyikhez is nem hasomlitom pennámat, de avval ő előttök kérkedhetem, hogy az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál: az kit irtam, mulatságért irtam, semmi jutalmot nem várok érette. Őnekik más gondjok nem volt, nékem ez legutolsó volt. Irtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hivunk. Ha azt mondják: saepe et magnus dormitat Homerus, bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat, igazsággal mondom, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdőm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek. És ha ugyan corrigálnám is ugy sem volna in perfectione, quia nihil perfectum sub Sole, nam nec chorda sonum dat, quem vult manus et mens. Fabulákkal kevertem az historiát; de ugy tanultam mind Homerustul, mind Virgiliustul, az ki azokat olvasta, megesmerheti eggyiket az másiktul. Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki historiát ir, elhiszi szómat. Zrini Miklós kezének tulajdonitottam Szulimán halálát: horvát és olasz conikábul tanultam, az törökök magok is igy beszéllik és vallják. Hogy Istvánfi és Sambucus másképpen irja, oka az, hogy nem ugy nézték az magános való dolgoknak keresését, mint az országos dolognak historia-folyását. Akarmint volt, ott veszett Szulimán császár, az bizonyos. Irtam szerelemrül is, de csendessen; nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott; osztán nem egyenetlen az szerelem vitézséggel, abbul az versbül tanúltam:

      In galea Martis nidum fecére columbae,

      Apparet Marti quam sit amica Venus.

      Isten velünk.

      GRÓF ZRINI MIKLÓS

      Pars prima

      (A Szigeti veszedelem első éneke)

      1.

      Én az ki azelőtt iffiu elmével

      Játszottam szerelemnek édes versével,

      Küszködtem Viola kegyetlenségével:

      Mastan immár Mársnak hangassabb versével

      2.

      Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát

      Ki meg merte várni, Szulimán haragját,

      Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,

      Az kinek Europa rettegte szablyáját.

      3.

      Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul

      Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul,

      Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,

      Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

      4.

      Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,

      Az ki örökkén volt, s imádod fiadat

      Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat:

      Szentséges királyné! hivom irgalmadat.

      5.

      Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,

      Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,

      Megvetvén világot, kiben sok java volt;

      Kiért és szent lelke, ha teste meg is holt.

      6.

      Engedd meg, hogy  neve, mely mast is köztünk él,

      Bűvöljön jó hire, valahól nap jár-kél,

      Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,

      Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.

      7.

      Az nagy mindenható az földre tekinte,

      Egy szembe fordulásbol világot megnézé,

      De leginkább magyarokat eszben vette,

      Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.

      8.

      Látá az magyarnak állhatatlanságát,

      Megvetvén az Istent, hogy imádna bálvánt;

      Csak az, eresztené szájára az zablát,

      Csak az, engedné meg, tölthetné meg torkát;

      9.

      Hogy ű szent nevének nincsen tiszteleti,

      Ártatlan Fia vérének böcsületi,

      Jószágos cselekedetnek nincs keleti,

      Sem öreg embernek nincsen tiszteleti;

      10.

      De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,

      Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,

      Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,

      Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.

      11.

      Megindúlt ezekért méltán ű haragja,

      Azért Mihály archangyalt magához hivá,

      És kemény haragjában igy parancsolá,

      Ű