Osszes koltemenye. Zrinyi Miklos

keserves baglyokat.

      7.

      Mert szerencsétlennek ily kivánságok jók,

      Az melynek az szép violák nem szagossak,

      Feketének tetszenek az liliumok;

      Magamnak is magam jobbat nem kivánok.

      8.

      Eredj, távozzál el, Titire, én tűlem,

      Mert te verseidet mostan én gyülölöm.

      Azt tudod-é talán, nem vettem eszemben,

      Hogy harmatos Hajnallal vagy szerelemben?

      9.

      TITIRUS:

      Ne fogd, kérlek, énrám azt, édes Violám,

      Hogy mást kivülötted kerestem s találtam.

      Vertumnusnak engedtem Hajnalt, s nem talán;

      Csak te gyönyörüségem vagy, szép Violám!

      10.

      VIOLA:

      Fuss tűlem, verseid mért nekem éles tőr,

      Dér virágnak,

      Kű buzának,

      Horog halnak,

      Lép madárnak,

      Háló vadnak,

      Métély juhnak,

      Nyil szüvemnek,

      Bus kedvemnek,

      Mirigy életemnek.

      11.

      TITIRUS:

      Ne szólj ollyant nékem, édes Violám,

      Miért haragszol most ártatlanul reám?

      Vagy hogy talán tréfálsz, tudni kivánnám.

      Ne üzz el magadtul, szerelmes Violám!

      12.

      VIOLA:

      Fuss, mondók, éntülem,

      Eredj Hajnalodhoz.

      Nem kellesz énnékem,

      Mert nékem csak bút hozsz.

      Mert te szerelmedben

      Engem soha nem hozsz,

      Noha te meggyőzöd Amfiont és Pánt,

      Orfeus kezében sem szól igy az lant.

      13.

      TITIRUS:

      Ha Isten akarná, bizony nem tréfálnál,

      Lágyabb szűvel is verseimre hallgatnál,

      Alázatos versemre nem haragudnál,

      Nem nevetnél, neveznél és nem csúfolnál.

      14.

      Nem vagyok Amfion, nem Pán, nem Orfeus.

      Mert szerencsétlenebb azoknál Titirus:

      Pán meglágyitotta Diánát, Amfius

      Az hideg halakat, vadakat Orfeus.

      15.

      Meggyőzhetném, elhiggyed, Licaon sipját,

      Ha az volnék, te kedves szüved hajlékát.

      VIOLA:

      Ugy van, igen szeretem; mit akarsz tahát?

      Szeretem Licaont s az ő musikáját.

      16.

      TITIRUS:

      Kegyetlen, mit mondasz?

      Engem versz beszéddel,

      Szépet ruttá csinálsz,

      Rutat irsz föstékkel;

      Engem azért ocsálsz,

      Hogy esmérjem evel:

      Mennyivel oroszlány haragosb báránynál,

      Annyival kegyetlenebb te oroszlánynál.

      17.

      De mennyire ismég

      Rozmarin az csalánt,

      Mennyire győzi meg

      Viola tulipánt,

      És mennyi külömbség

      Váltja eztet s Hajnalt:

      Annyira győzöm én az rút csipás ebet,

      Te biróságodban is tedd le rosz kedvedet!

      18.

      Berleba mert nékem

      Sokszor koszorukat

      Küldött szerettében,

      És ajándékokat,

      De én nem kedveltem,

      Ő noha átkozott:

      Elszaggattam koszoruját, s azt mondottam:

      Nem kell nékem Berleba, csak szép Violám.

      19.

      De te én előttem,

      Mint Daphne második,

      Elfutsz, s nem szólsz velem,

      Kin szüvem aggodik.

      Aspissal szegődtem

      S az siketebb alig;

      Mert ennyi szép verssel csillagokat égbül,

      Elhoznám Euridicét Pluto kezébül.

      20.

      VIOLA:

      Farkas bárányokkal

      Előbb fog járkálni,

      Nyulat agarakkal

      Előbb is fogsz látni,

      Engem Titirussal

      Hogysem hallani.

      Nem kell te szépséged, sem sipod, sem versed,

      Velem szintén magadat elgyülöltetted.

      21.

      TITIRUS:

      Látom, de nem tudom, Licaon tégedet

      Miért szidogatott, mégis te szereted:

      Engem penig gyülölsz, ki vagyok melletted,

      Mint az ragadozó borostyán töly mellett?

      22.

      VIOLA:

      Itten én teneked bánatomnak okát

      Megbeszéllem, szüvemnek nagy nyavalyáját:

      Az minap egy reggel ezen az hegyen föl

      Gondolkodva jártam, harmaton sétáltam,

      Szép eperjet szedtem, kerékben kötöttem;

      Licaonnak szántam, és adni akartam,

      Azonban ugyanő, goromba, mint a’ kű,

      Meglátá kezemben eperjet kötésben,

      Kikapá kezembűl ő nagy kegyetlenül,

      És szemem láttára töré pozdorjára:

      Még az ki nehezebb s nékem keservessebb,

      Monda: szeretődnek másnak ezt kötötted,

      Ezen nagy bánatom, erős boszuságom,

      Azért ez hegyekre és kemény küvekre

      Jüttem lakni immár, ahol juhász nem jár,

      S nem is szól az madár, nem szánt itt az szántó,

      Nem jár az vadászó; csak keserves Echo

      Lesz szüvem boszontó.

      23.

      TITIRUS:

      Ne kegyetlenkedjél, édes Violám:

      Engedd meg, hogy lakjam veled