Az ember tragediaja. Madach Imre

Úr

      Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,

      Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?

      Lucifer

      Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.

      Az Úr

      Én végtelen időtől tervezem,

      S már bennem élt, mi mostan létesült.

      Lucifer

      S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,

      Mely minden létnek gátjaul vala

      S teremtni kényszerültél általa?

      Lucifer volt e gátnak a neve,

      Ki a tagadás ősi szelleme. —

      Győztél felettem, mert az végzetem,

      Hogy harcaimban bukjam szüntelen,

      De új erővel felkeljek megint.

      Te anyagot szültél, én tért nyerék,

      Az élet mellett ott van a halál,

      A boldogságnál a lehangolás,

      A fénynél árnyék, kétség és remény. —

      Ott állok, látod, hol te, mindenütt,

      S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

      Az Úr

      Hah, pártos szellem! el előlem, el,

      Megsemmíthetnélek, de nem teszem,

      Száműzve minden szellemkapcsolatból

      Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.

      S rideg magányod fájó érzetében

      Gyötörjön a végetlen gondolat:

      Hogy hasztalan rázod porláncodat,

      Csatád hiú, az Úrnak ellenében.

      Lucifer

      Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,

      Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. —

      Együtt teremténk: osztályrészemet

      Követelem.

      Az Úr (gúnnyal)

      Legyen, amint kivánod.

      Tekints a földre, Éden fái közt

      E két sudar fát a kellő középen

      Megátkozom, aztán tiéd legyen.

      Lucifer

      Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,

      S egy talpalatnyi föld elég nekem,

      Hol a tagadás lábát megveti,

      Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)

      Angyalok kara

      El Isten színétől, megátkozott,

      Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. —

      MÁSODIK SZÍN

      (A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

      Éva

      Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!

      Ádám

      És úrnak lenni mindenek felett.

      Éva

      Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,

      És mindezért csupán hálát rebegnünk

      Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

      Ádám

      A függés, látom, életelv neked. —

      Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan

      Néz e gyümölcs ránk.

      Éva

      Majd szakítok egyet.

      Az Úr Szava

      Megállj, megállj, egész földet neked

      Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,

      Más szellem óvja csábgyümölcseit,

      S halállal hal meg, aki élvezi. —

      Amott piroslik a szőlőgerezd,

      Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,

      Ragyogó délnek tikkasztó hevében.

      Ádám

      Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.

      Éva

      Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért

      Épp ez tilalmas?

      Ádám

      Hát mért kék az ég,

      Miért zöld a liget – elég, hogy úgy van. —

      Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.

      (Letelepednek egy lugosban.)

      Éva

      Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek.

      (Nagy szélroham, Lucifer a lombok között megjelenik.)

      Ádám

      Hah, nő! mi ez, nem hallék még hasonlót.

      Miként ha ellenséges idegen

      Erő tört volna rajtunk.

      Éva

      Reszketek.

      Az égi zengzet is elhallgatott.

      Ádám

      Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még.

      Éva

      Én meg, ha ott fenn a dics elborul,

      Itt lenn találom azt szemedben, Ádám.

      Hol is lelhetném másutt kívüled,

      Kit létre is csak hő vágyad hozott,

      Mint – fényárjában a fejdelmi nap —

      A mindenségben árván hogy ne álljon —

      A víz szinére festi önmagát

      S enyelg vele, örül, hogy társa van,

      Nagylelküen felejtvén, hogy csupán

      Saját tüzének halvány mása az,

      Mely véle együtt semmivé borulna.

      Ádám

      Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.

      Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené?

      Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?

      Mi volnék én, ha mint visszhang— s virágban,

      Benned szebb létre nem feselne létem,

      Melyben saját magam szerethetem?

      Lucifer

      E lágy enyelgést mért is hallgatom? —

      Elfordulok, másképp oly szégyen ér még,

      Hogy a hideg számító értelem

      Megírigylendi a gyermekkedélyt.

      (Egy