Zajlás. Turchányi V. Zsófia

mindenféle pózokban, meg ilyenek?

      Én már a hazafelé vezető úton a pánik-tejút kozmikus posványára léptem. Elengedte a kezem.

      – De várj, nem húztál óvszert! Ez így nem lesz jó. Mi van, ha terhes leszek?

      – Á, nem hiszem, hogy leszel. Hogy jönne össze elsőre? Majd beszélünk! Csövi!

      Bementem az ajtón, fel a lépcsőn, és a szüleim tárt karral fogadtak:

      – BOLDOG GYEREKNAPOT!

      Ajándékom egy aznap vásárolt, régiségvásáros babakocsi, benne egy dermesztő játék maci.

      – Apa meg tudnád nézni a fenekem? Asszem, beleállt pár szálka…

      Az este a sürgősségin folytatódott. Apám nem tudta egyedül kihalászni a világot jelentő deszkákat a fenekemből, ezért aztán kötöző, fel az asztalra, fekvés, tetanusz, nagy tű, ordítok, vérzik az orrom.

      Tócsa alattam, a zöld kórházi ágy barna a vértől, ami már a számon is folyik. Egy hétig kötelező kötést hordanom.

      Leander odalépett hozzám hétfőn:

      – Már unom, ami van. Jobb lesz, ha szakítunk. Szia.

      Este, a terápián elmondtam szegény pszichológuscsajnak, hogy mi történt. Még később a színházban lepaktáltam a prostival, hiszen ő gyakorlott volt a műveletben. Csak meg kellett szereznem az árát egy esemény utáninak. A pénzt a születésnapomra kaptam. Éppen futotta.

      Kedd reggel táncolni mentem a pince üres balett-termébe. Lean betoppant, és fészkelődött a hangfalon.

      – Nem értem, minek ez a felhajtás. Majd, ha teherbe esel, elveteted!

      – Ó igen? Van neked erre negyven-ötvenezer forintod?

      – Nincs, de szerintem akkor is felesleges.

      Végül is eljött velem és a kurtizánnal a kórházba, ahol napi kilencven roma kislány könyörgött ugyanezért a bogyóért. Megalázott a nővér. „Hány éves vagy? TAJ van? Lakcímkártya?” „Tizenöt?! Még ez is… Hogy lehetsz ennyire ostoba?” „Anyád mit szól? Hogy nevelt?”

      Mondhatom, remek.

      A pszichológus kedves volt. Minden órában felhívott és megkérdezte, hogy vagyok, hogy viselem. A szüleimnek egy mukkot nem szóltam, elég volt a gigászi ragtapasz a fenekemen. A szálkák helye azóta is mint időjárásjelző működik. Aki látott már ilyet, tudja, hogy ez a tabletta akkora dobozban van, mint három óvszer (talán nem is véletlenül – inkább hétszer három gumi, mint egyazon áron egyetlen ebből, amitől talán meddő maradsz életed hátralevő részére). Sokáig vártam, míg az üres doboztól megszabadultam. Pár évvel később égettem el a teraszon. A ribanc szerint Leander is megkönnyebbült, mikor bevettem. Valójában fogalmam sincs, mit érzett, de négy évvel később azt mondta, úgy érzi, megöltük a közös gyerekünket. Illetve, én öltem meg. Elsősorban. Ki tudja.

      Jobb annak a babának, hogy soha nem született meg, hogy nem lett egy öszvér, kettőnk elegye. A következő pénteken bemutattuk a jelenteket. Azt kértem mindenkitől, hogy feketében legyen. Leander egy pár piros zokniban és egy már-már magától elsétáló melegítőnadrágban állt színpadra, aminek a szárát a zoknikba gyűrte. Kis híján az egészet tönkrevágta, de a közönség meghökkent. Aztán a meghökkent tekintetek tapsra csalták a kezeket, és meghajlás. Zajvihar.

      Alex gratulált, Bogdán kezet rázott, a szüleim büszkék voltak, Lean pedig végig Dáliát bámulta. Dália a kistestvérével játszott… Mint később megtudtam, soha fogalma sem volt arról, hogy Leander mennyire vágyódott utána. Megbocsátottam neki, és elengedtem azt a marcangoló féltékenységet. Egyszer, elragadtatva az érzelmektől, elképzeltem, ahogy megnyúzom ezt a lányt. Aprólékosan, kiélvezve, mint egy narancsot, aminek már a látványától is megered a nyálam. Sajnálom. Nem bírtam. Dália aztán Zoárd oldalára került. Elég hosszan. Jól tette, felvillanyozta.

      Minden év végén az utolsó időszakot egy közös, négy órás vizsgadarab összeállításával töltöttük. Gálahét. Lean ott tartott, hogy voltaképpen nem a párom, de baj az is, ha távol maradok, és az is, ha közelebb lépek. Az iskola mellett ülve, a dohányzós rejtekhelyen próbáltuk kirángatni őt a hisztériából Zoárddal, de egyre csak azt hajtogatta, hogy takarodjak, mert megölöm őt, mert megölöm, én őt megölöm, megfullad tőlem. Mindezt azután, hogy a táncblokk gyakorlása közben karon ragadott, behúzott egy terembe és megkérdezte:

      – Te most akarsz engem?

      Félreértettem.

      – Jaj, igen, nagyon! – és a nyakába ugrottam.

      Hátrébb lépett, előrántott egy kék kotont a zsebéből. Még egy kék tárgy, ami ártani akart nekem, akár a lepedője.

      – Rendben, Hedvig, akkor feküdj egy padra!

      – Jesszus, te nem vagy ép, Leander!

      Mi következett? Bőgés, zokogás, hüppögés, míg a bennem dolgozó sötét kiújulása ismét terítékre került. Közben járkált a padokon.

      – Hihetetlen, hogy te senki örömének nem tudsz örülni, hogy te mindenki fölé helyezed magad! Tudod, én megpróbáltam segíteni neked, de mindhiába, nem tanulsz. Azt hiszed, előrébb való vagy? Látom a szemedben a féltékenységet mindenkire, aki jobb, mint te. Te arra teremttettél, hogy tönkretedd az ő örömüket is. Flóra, Noémi, Zoárd, Alex, bárki legyen az! A rendezőnk a színházban anno azért nem válogatott be téged a darabba, mert tudta. Megmondta, hogy te senkivel nem tudsz együtt dolgozni.

      A litánia maradékából nem maradt meg semmi, csak a veszedelem. Az elmehasadék. Hogy, hogy nem, a végén vad csókcsatában törtünk ki, amikor ránk nyitott egy felsőbb éves lányosztag.

      – Ilka néni azt mondja, ha nem mentek vissza, ki lesztek rúgva a gálából!

      Hát vissza. Inkább vissza oda, mint beragadni ide. A gyakorlás közben kiült az arcomra a hitetlen döbbenet, amit a máris karanténba helyezett Bogdán és Alex tökéletesen leolvashatott róla. A nagyszünetben kitálaltam. Fülhegyezés után Leander elpárolgott a második felvonásra. Nem tudtuk, merre jár.

      Aztán megláttam. A tornaterem ajtajában ült egy svédszekrényen. A lábain felszakadt egy var, a vére piros kis fonalakban hímezte a sifont. Elé álltam. Az ujjaival lemázolt egy kis vért a lábszáráról, hogy a nyakamra kenje, majd saját mellkasára.

      – Te ölsz meg. Megölsz!

      Hirtelen sokkomban csak annyit fogtam fel, hogy vérzés van, zsebkendő kell.

      Mire találtam, ha ezren nem állítottak meg, hogy „Hedvig, mi ez rajtad? Úristen, hisz’ te vérzel!”, akkor senki sem. Egy kupac zsebkendővel a férfiöltözőbe rontottam, ahol már mosdatták Leant. Mikor meglátott, kiverte kezemből a papírkupacot és elviharzott. Összekotortam, és utána… Hedvig, lódulj! A harmadik emeleten találtam rá. A sötét folyosón ült, annak is a legvégén, egy piros padon, továbbra is vércseppeket hullajtva egymásba. Csipp egy, csepp egy, öt csepp…

      Közelebb értem.

      – Lean ne csináld, légy szíves! Hiszen vérzel, hadd segítsek!

      De őfelsége konokul újra kiütötte kezeimből a zsebkendőköteget.

      – Nem a lábam vérzik! – és elinalt.

      Egy héttel később mellé ültem egy padon, hogy meghívjam az első kiállításomra.

      – Kicsit elkéstél a beszélgetéssel – morogta, mikor az első csoportos kiállításomra