Zajlás. Turchányi V. Zsófia

titulált ahelyett, hogy segített volna választ találni: mi a csoda legyen belőlem? Már az oviban is a deviánsokba zúgtam csak bele. Megedzett a későbbi kihívásokra. Meg kellett tanulnom, hogyan álljak ki a vétkesek mellett úgy, hogy elhiggyék, ő az áldozat. Égetni való voltam persze én is. Kleptomániás, sohasem alvó. Ha valaki nem kívánta a társaságom, egy sötét zugba kergettem és megharaptam. Unalmamban gyakran szétcincáltam valamit. Ízekre szaggattam a könyveket, amiket találtam a polcon; olvadtra csócsáltam a sólisztgyurma pogácsákat, vagy összeesküvés-elméletekkel szórakoztattam az aludni vágyó bajtársakat. Néha kukkoltam. Patrik és Döme a legelső fütyiméregetést űzték. A fiúk félig kitakarózva, letolt gatyával egymás felé fordultak. Büntetésben voltak, mint én. Messze Döme nyert, a kis, anyajegyes Patrik labdába sem rúghatott. Anyám pont aznap megkérdezte:

      – Na, és mégis mivel töltöd az időt alvás helyett az oviban?

      Mire azt feleltem;

      – A fiúk kukiját nézem.

      Máskor kiszámoltam, hogy ha egymás után ötször kikéredzkedem pisilni, pont letelik az alvásidő, és kezdhetek mocorogni.

      Ünneplési céllal a kertünkbe hívtam a fél óvodát. Azzal a csordával az élen, akik csak akkor vágytak a barátaim lenni, mikor fehér ruhát adtak rám, és az óvoda pintye gyanánt a karácsonyi játékban főszerepet kaptam.

      Ettől függetlenül olyan magányos maradtam, mint az elhagyott fülbevalóvég.

      Még a saját születésnapomon is. Csak tökhintó-romok, meg széttrancsírozott torták maradtak a gyerekcsapat után. Meg az félig leolvadt gyertya.

      Egyetlen barátom volt az óvodában: Bella. Ha már ő sem foglalkozott velem, akkor kétségbeesetten rávetettem magam, ő pedig ledobott. Addig vetődött balra, jobbra, előre és a falnak, hogy átbukfenceztem rajta és a betonra zúgtam. Jó nagyot koppant a fej. Volt sírás. Aznap tudtam aludni.

      Barbieruha-tolvajlás, biciklisták fején landoló homokbomba-torpedók, valakik után kiabált „Isten veled!”-ek. A büntetés mindig két hét az ebédlőben, udvar tilos…

      Ringlispíl, torpedók, hintaszék, libikóka, pörgettyű, sírás, büntetés, felfázom, pisilni kell, valakinek betörik a feje, biciklivel esett el, Alexet megbüntetik, a húga sír, engem megbüntetnek, a kötény az enyém, nem kérnek belőlem, megy az ordítás, a fogunk kiesik, sok őszinte óvodás, anyák napja… Tatam, tatam. Lelassulunk.

      Aztán unatkoztam. Könyveket küldtem a halálba, hogy a saját leporellóimból pótolnom kelljen. Ezt kivédendő inkább ébren rajzoltam, amíg meg nem érkezett az anyautó. Ez nagyon ment. Egyedül firkálni csendben.

      Mivel nem maradt másik otthona a féltestvéreimnek, Vendel és Viki az én gyerekszobámban préselődött össze, akár egyetlen közös véredényben. Egy heverő volt meg két matrac, az egyik kicsi, rózsaszín, zöld és fekete szívecskékkel. Az volt az enyém. Mi aludtunk földön a bátyámmal ketten. Sokszor az apámnak hitték. Mivel Viki főleg öcsinek hívta, én is úgy becéztem, és néha ma is úgy tűnik, mintha tényleg az volna. Közben meg az is lehet, hogy pont egyidősre nőttünk. Vendel egyszer azt mondta, csodált. Csodált, mert nem féltem megszólalni. Pedig csak egy kislány voltam egy távoli városban, akit a családi ünnepeken anya feltett a kerti asztalra, hogy szavaljon verset. Mindig gyűlöltem. Mármint a kényszerszavalást. Azért mosolyogva teljesítettem minden feladatot. Nem zavart a közönség, nem rontottam rímet, hamar kikopott belőlem a lámpaláz.

      Iskola. Másodikban egy táborban meztelenül cikáztam fel és alá egy faházban. Csak lányok. Mondtam, hogy mindegyikünknek ilyen van. Rám hívták a nevelőőrsöt és felöltöztettek.

      Az eláltalánosodás iskolai éveiből mind a hatot egyhelyben toporogva töltöttem. Ez a továbbiak tükrében meglepő. Továbbra is rossz voltam, mint aki a pokolból szabadult. Az egész intézményben engem anyakönyveztek legutoljára, és híressé váltam.

      Volt ám bosszú itt is azért a tébolyért, ami a lábaimon járt. Nem tudtam egyedül aludni, csak úgy és akkor, ha az apám az ágyam végén ült, vagy már éppen horkolt. A lépcső felett égett a lámpa. Soha nem alszom jól azóta sem, ha sötét van és csend. Pedig csend nincsen. A pulzus és az idegrendszer feszülése folyamatos mély és magas vonyítást csap a fejben. A valódi űr hangtalanságát meg sem tapasztalhatjuk. Ettől függetlenül a gyermeki horror maradandó. A szatyroktól, amik különös, torz arcokként verték vissza a fényt; a fürdőszobaszekrény tükröződő gombjaitól, és legfőképpen a szüleim ágyának messzebbi sarkától, amit estéről estére meg kellett közelítenem, minden áldott éjjel át kellett bújnom a tű és a rettegés fokán, hogy eljussak a menedékig: az anyám és apám melletti kettő és feledik helyhez, az enyémhez. Soha nem tudhattam, mi rejtőzik a sötétben. Lehet, hogy a T. rex, vagy a vakondfejű doktor lesorvadt bordaközi izmokkal és kifolyó szívvel.

      A táborokban a kalciumtabletta finom volt, a rémület ellen azonban érvénytelen.

      Igyekeztem a nyári nappalokat azzal a Janka nevű fruskával tölteni, aki kiköpött úgy festett, mint én. Figyeltem rá, vihogására, az okosságaira, a szüleire, a húgára, a rétesbajnok nagymamájára, a rétesbajnok nagymamájának szövetbabáira, a csirkéikre, a darazsakra, a disznóvelőre, amit épp evett a nagypapája, és a kevéske vízre, amivel megtöltötték azt a zöld kádat, mikor náluk aludtam. A szüleim is figyeltek rá és arra, hogy ő megismerje az én nagyszüleimet, hogy legyen kivel játszania. Aztán eljött a tanév és Janka megkért, hogy ne menjek a közelébe, nehogy az osztálytársaink megtudják, hogy mi jóban vagyunk.

      A hiperaktivitás enyhe és elcsépelt kliséje a szabad szellem megbéklyózásának. A gyerek nem hiperaktív, a gyerek folyamatosan mozgásban van, mert fejlődnie kell. Ő maga a spirál tézise, antitézise és szintézise, minden tegnapelőtti és tegnapi tette új fejlemények csoportosulása.

      Hamarabb tapasztal, mint egy kutya, aki tegnap még nem tudta, hogy az intés „ülj le!” jelentést hordoz. Hamarosan minden renomémat gallyra vágtam az osztályom szemében. Hiába az idősebb srácoktól a szerelmes üzenet, hiába a sok rohadt oklevél, ölelésáradat, amivel az elém vetődőket kitüntettem. Lelkesedésem a „Hé, te leszbi vagy?” verseny címvédő nyertesévé tett.

      Volt ring. Durva, vérre menő. Küzdelmek színterévé változott reggelente az oktatóközpont. A nyakunk lilult, az orrunkból, térdünkből folyt a vér, az ablakból biztattak azok a roma gyerekek. Negyedjére járták a harmadikat, s persze nem idén érte őket az UV. Én inkább közéjük álltam. Velük együtt haragudtam mindenre. Zümmögtem, mint a cserebogár. Akkoriban így is hívtak.

      Negyedikben jött egy új lány. A főnevelő unokahúga, Cili. Ő még szabad volt. Gondoltam, lecsapok rá. Legyen a barátom, ha már ilyen szépen kérem. Egy szépnek ígérkező napon, gondoltam, pajtásom lehetne egy havas sétában az udvaron. Mégsem. Zsuzskával tartott, akinek akkoriban váltak a szülei. Meglehet, volt miről beszélgetniük. Neki sem volt éppen békés sziget az otthona… Én bepipultam. Láttam őket egymásba karolni pusmogva, hát fogtam a kis cigánylányt, Mirtillt, és magammal cibáltam az udvar határát képező falhoz.

      – Te most segíteni fogsz nekem! Nem kell belenyúlnod, de ha kérdezik, közösen csináltuk! –Némán állt mellettem, míg én dolgoztam. Fagyott hókupacokkal írni kezdtem a falra, mintha kréta lenne: „Zsuzska + Cili = Lesz…”

      És jött egy nevelő.

      – Hedvig, mi ez?

      Mirtill beköpött. Ilyen ez; a tolvajláshoz jó partner kell, ezt minden valamirevaló rabló tudja. Engem szépen megloptak. Ellopták az egyébként is pislákoló önbecsülésem. Lebuktam. De a vicc, hogy én kerültem ki áldozatként