Zajlás. Turchányi V. Zsófia

ölelni tilos!”

      Ugyanez a Zsuzska alig fél év múlva a legjobb barátnőjének nevezett. Egy ominózus házibulin, az enyémen, eltörte a kezét. Furcsán alakult. Megvettem dekára, mert lelkiismeretfurdalásból tisztára nyaltam a kis fenekét. Egyszer ketten játszottunk az egri ház emeletén. Akkor már inkább szüleimmel akartam lenni. Féltem, hogy nem töltök velük elég időt, mielőtt meghalnak.

      Hatodikban minden alkalommal ketten voltak hetesek. Nem névsorban, hanem kor szerint. Botond és én voltunk az utolsók a sorban. A két legfiatalabb. Ki akart szellőztetni, míg én az ablak alatt ültem. Megharagudtam, mert épp január közepe volt, és nem vágytam a hidegre. Folyton forrt a vérünk, ennyi épp elég volt. Boti kinyitotta, én becsuktam, Boti kinyitotta, hát én be, nyit, csuk, nyit, csuk, nyit, és puff egy pofon. És puff egy megint. A pad két oldalán álltunk, én a székem mellett, ő a locsolókannával a másik szélen. Rángatni kezdett, addig cibált, míg át nem nyekkentem az ő oldalára. Na, engem sem kellett félteni: ütöttem, paskoltam az arcát, a nyakát, csíptem, kapartam, rúgtam, ahol értem, aztán bedühödött. Taszított engem, és velem együtt a székeket a következő padsorból a tábla irányába, a nyakamon a keze, a feje vörös és foltos az ujjaimtól. Nekilökött a falnak, és már fojtogatott. A levegőben voltam, a hátammal töröltem a táblát, ez a kis pukkancs meg úgy felfújta a kerek, tejfölöshajú képét, hogy majd’ kipukkant. Már gyűltek a véraláfutások és a piros pettyes foltok a karmolások helyén, piff, paff, puff… arcra, szemet nyomd ki, rúgj láb közé! És nyomultak körénk az osztálytársaink, megint ring.

      – Üsd, vágd, ez az, Botondó, add meg neki, hadd sírjon, nem anyád!

      Valaki berohant. Jön a nevelőnk. Oszolj!

      A mázlim az volt, hogy a roma gyerekekkel mindig is nagy szövetségben álltam, ezért ha a reggeli gyepálások királya, Patron közelében cangáztam, egész biztosan nem kötöttek belém. Anyukám be- beugrott az iskolába tenger szabadidejében különböző okokból; jótékony leszek a kiránduláson, jótékony leszek a farsangon, jótékony leszek a karácsonyi bulin, jótékony leszek a gyereknapon. Nem adományokra kell gondolni, hanem jó szóra, fánkra, pezsgőre, körömlakkra, hajfonásra, plusz zsebkendőre, esernyőre, tornacuccra, uzsonnára, mosolyra, amiből a kerületi roma gyerekeknek különben kevés jutott. A mi osztályunkban hárman voltak, ebből ketten már régóta taposták ezeket a padozatokat. Nem jutottak tovább a hatodikból. Egyszer-kétszer úgy megsajnáltam őket, hogy melléjük ültem az ebédlőben. Elmondtam nekik, hogyha nem gonoszkodnak a többiekkel és nem lopnak a tanáriból, akkor nem lesz semmi baj. Például Patron igazán letehetne arról, hogy kilapít minden focizót. Mirtill és az idősebb, Tilda pedig rossz szagú volt és hideg. Hát én fogtam magam, és egyszer a páros libasorban Tildus mellé álltam. Megfogtam a kezét. Gerincemen nyirkos hideg futkorászott. Szinte el sem hitte, hogy vele akarok beszélgetni. Persze azt nem várhattam, hogy ezentúl közkedveltségtől roskadjak össze, de megérte. Matilda boldog volt. Pár évvel később láttam Patront a családjával egy buszon, bevásárlás után. Patron egyedül cipelte az anyja és a testvérei holmiját. A népes csoport bevette magát a hátsó, hatüléses szekcióba. Messziről kiabál:

      – Ott a Hédi, látjátok? Ő az én barátom!

      Tőlük nem kellett tartanom, bármilyen sötét is legyen a felhő. Bezzeg a kutyáiktól! Na, azok voltak ám éhes fenevadak. Az el nem osztogatott tízórai maradék szalámija lapulva lifegett az ebédes dobozban, mikor az iskola kivezető ösvényének végén felbukkantak. Eleinte óvakodva, lomposan, egymásra kacsintva. Felmosófej-szőrű nyáladzók, kicsik, erősek és öregek. Együtt cserkésztek be.

      Nem tudtam jól szaladni, de ha megtettem volna, ők is lódulnak… Fehér Isten. Már a pataknál jártam, bőven félúton, mikor megálltam. Megfordultam. Megállt a tömeg is. Szétterültek a járda mellett, a kóró- és pitypangmezőn. Betöltötték a semmit az iskolai ösvény és a roma központ postája között. Lehajoltam, kicipzároztam a táskám, az ebédes dobozból elővettem a maradék szalámiskenyeret, és bár kettes voltam kislabdadobásból, akkorát hajítottam rajta, hogy a falka túlsó végén landoljon. A dögök rávetették magukat. Csak úgy hullámzott az autómosó-kefe. Rohantam, lélekszakadva. Ne nézz hátra, Hédi, ne nézz hátra!

      A kopókkal folyton meggyűlt a bajom. Artúr kutyámmal kódorogva is megtámadtak. Számomra az állat az állat. Nemigen érti a nyelvemet. Bár van valami titkos telepátiám a kedvencekkel és lelencekkel, azért mégiscsak jobban örülök, ha a pult meg az utca túloldalán maradnak. Ugyanakkor kell a szabályt erősítő kivétel.

      A dúvad-időszak akkor ért véget, mikor először iskolát váltottam.

      Hatosztályos gimnázium, kompetencia alapú oktatás. Felső kategóriás önjelölt seggfejek önjelölt megalomán seggfej gyerekeinek gyűjtőhelye. Éljen! Remek helyem volt. A gólyatáborban fiúnak néztek. Hiába fogytam az előző nyáron apám felszólítására, semmi sem ellensúlyozta a rövid, mikrofonszerű hajat, a színes tornacipőfűzőket és a kapucnis pulcsit.

      Egyszer lefogtak. Diáknapokkor addig szorították karjaimat gúzsba, míg egy végzős ki nem vasalta a számukra megtűrhetetlen erdőt a fejem tetején.

      Eredményeim, sorban idézve:

      Osztálykirándulás: „Takarodj kifelé, te, ki mondta, hogy beteheted ide a lábad?”

      Piros törölközőm volt, ami hullatta bolyhait: „Pfuj, Puli (új, magasztos becenevem), összemenstruáltad a zuhanyzót!”

      Mögém settenkedett egy lány törölközőben, amit nem vettem észre, hát mikor mégis zajt csapott, megfordultam. Épp, mikor ledobta a törölközőt. „Azt a kurva, Puli, te tényleg leszbikus vagy?!”

      A fiúknál is lehengerlő sikerem volt: „Ezt a kettőt elfogadnám, de ha vele kéne járnom (ujjal rám mutatott), bizony lehánynám!”

      Aztán fordult a kocka, mikor egy nálunk három évvel idősebb fiú, nevezetesen Vince, kiszemelt barátnőjének. Bár épp foltokban rohadt a bőröm egy különleges fertőzésnek hála és csupa seb voltam, kiemelt a tengődésből.

      A lányok barátsága forró. De csak mint a lángokkal nyaldosott vaselefánt hasa, amibe zárva vallatni kívánnak. Az a nyár is épp úgy forrta el saját vizét. Sosem szerettem a focit, de arra a hétre elhittem, hogy igen, ez hasznos és hazafias hobbi. Tábor. Mi aerobikozni mentünk, vagy mi a szösz, ami a domborodó combokra ragasztotta az éhes, capitoliumi fiútekinteteket. Marcell és Oszkár. Alfa és ómega. Marcell egy csók erejéig lépett be velem a táncba, Oszi majdnem egy hónapnyi bájcsevejre mellettem maradt. Leveleztünk majd közölte, hogy az arcomra is alig emlékszik. Éppen eléggé nyár volt még ekkor is, úgyhogy be kellett látnom, Vince hiába rostokol odahaza. A szüleim sajnálták, hogy dobtam, de nem sejtették, miféle mániákus különc áll a kedves, semmitmondó mosolyok mögött.

      A lányok a táborból partit rendeztek. Helyszín: egy apartmanház. Anyuka üvölt egy korlát mögül:

      „– Rendeljetek pizzát, és legyetek csöndesebbek!”, apuka pedig kis híján kilapít bennünket a zebrán, négy kerékkel. Vandalizmus lett belőle. A gonosz szerepét kaptam – jé, nahát! A szüleim hoztak muníciót az üres hűtőbe. A lányok a teraszt locsolták az üdítőkkel, engem pedig az udvarra zártak. Visszamásztam az ablakon. Újra kizártak. Mikor másodjára is visszakerültem, a fürdőbe menekültek. Attól féltek, meghaltam odakint, és a kezemben kést tartva várom őket a nappaliban, mint zombi. Ehelyett csak álomba zuhantam. Mikor előmerészkedtek, fogták a hajhabot és a fogkrémet a táskámból, és a bugyi és a fenék közé fehér habcsókot fújtak, hogy ragadjak és szégyenkezzek. Felrezzentem. Ők a fürdőbe szaladtak megint. Letöröltem magamról mindent, bentről kinyitottam a teraszajtót és leléptem. A kertben