Zajlás. Turchányi V. Zsófia

terembe! Na és hogy’ telt a napod?

      – Ünnepelgettem.

      – És mit?

      – A névnapomat.

      – Te jó ég, nem tudtam! Megköszönthetlek egy puszival?

      – Te nekem nem adhatsz. A te puszid mérgező! Gondolkodtam. Tegnap írtam egy verset Dáliának, és rájöttem, hogy míg te folyamatosan csak bántasz, ő soha nem ártott nekem. Több olyan emberre van szükségem, mint amilyen ő.

      – Értem, szóval Dáliának írtál egy verset – bambulok.

      – Igen, miért? – Az arcomat fürkészte. – Na, mi lesz? Meg sem hatódsz? Pfuj, mi lett belőled, Hedvig. Már alig tudom, hogy is hívnak… Hédi Valentin. Nézel néha tükörbe?

      – Ja, szoktam. Mit kéne tennem? Sírva térden kúszni, hogy bocsáss meg megint?

      – Például. Esetleg azzal még érhetnél valamit, de elvesztél. Látom, mi vagy.

      Felállt és faképnél hagyott. Nem tágít a szokásos vesszőparipáktól. Kész ménes van már belőlük. Két hörcsögpofára tömtem magam a teasüteményekből, majd kiviharzottam az udvarra.

      Ott anya és anya harca kitörni készült. Anyám elcsípte Leandert, és minden, számára eddig világos információt rázúdított Lean anyukájára. Szegény persze mit sem sejtett, és majd’ kitért a hitéből.

      – Ezekhez nincs jogod, Leander, még hogy tízparancsolat! – A fejét csóválta, szemei kigúvadtak.

      – Ha neked Hedvig nem felel meg, akkor hagyd inkább békén! – bökött anyám Lean karjára.

      – Akkor tudod mit? – köpött szinte anyámra. – Békén lesz hagyva!

      – Sajnálom, Kamilla, nem tudtam, hogy mi történik. Akkor gondolom, nem jöttök holnap hozzánk sütögetésre – váltott született feleségbe Lean-mama.

      – Azt hiszem, jobb lesz, ha most ettől eltekintünk…

      Pedig a másnap egybeesett az első évindulónkkal.

      Tudtuk, hogy valamiféle köszöntést mindennek ellenére csak megejtünk. Én rajzoltam egyet reggel gyorsan, hogy még idejében befussak a próbákra, ami lapzárta után is az iskola pincéjéhez szögezett bennünket. A rajzon mi ketten voltunk, két fának támaszkodva, két parton. Az ő kezében döglött varjú, a kedvenc állatom.

      Rohadt nyárvégi karnevál. Ez már nem gála. Ez túlmunka. Még egy kis időhúzás a szünidő előtt. Lean az iskola lépcsőjén várt egy ajándékszatyorral, amit aztán sokáig őrizgettem. Kék, matt és síkos borítás, fehér cipőfűző-fülek. Valahol utálom a kéket.

      Csomagjában levagdosott virágfejek voltak, egy levél meg egy rajz nekem a kibaszott Napról és egy fehér, pántos ruhácska. Ő meg a feketét utálta. Főleg bennem, meg rajtam.

      Nem értette az angol dalszöveget, amit a neki ajándékozott rajz hátoldalára írtam, pedig bőven lehetett volna aznapi penitencia. Nem akartam beszélgetni, siettem volna a gyakorlásra, de ő ismét lelketlen cafkának bélyegzett, mert nem akartam alávetni magam a napi kínzásnak.

      Már hívtak is bennünket. Először. Aztán másodszor… ahogy elindultam a hívás irányába, visszanézve láttam, ahogy ül a pirosló padon és rázkódik, ahogyan sír.

      Épp gondoltam, átvedlek a próba előtt, mikor meghallottam lépéseit kongani a pincelejárón. Odanéztem. Kezében a rajzom. Lehajtott állal, szinte felakadt szemekkel meredt rám. Kettétépte a papírt. Aztán újra ketté. Újra. Hallom a papírt, ahogy szakad. Közben látom, egyre közelít, és cincálja, marcangolja. Lassan már csak galacsin. Némán tajtékzott benne egy emberfeletti ösztön a pusztításra, az én elpusztításomra. Második sikítófrász. Sikítórobaj.

      Harakiri volt, ami belőlem megint szájon és orron át ömlő vérként tört fel. Összerogytam.

      Kerestem a vérben tocsogó darabokat a földön, majd összegyúrva a kezembe fogtam, ő pedig csak állt felettem és nézett, összefont karokkal.

      – Ezt azért kapod, mert széttépted a lelkem! – közölte billent állal, és a takarítók raktárába toloncolt. Csak kívül volt kilincs. Mikor erre rájött, berontott és fölém magasodott addig, amíg kizokogtam magam a sarokban. A rajztetemet egy kukába dobta.

      Megjelent egy takarítónéni, aki azt gondolta, a vér a baj. Elfogadtam a segítségét. Míg lemostuk az arcom, ez a lidérc követett, pedig próbáltam kérni, hogy takarodjon a nyomomból. Mikor a takarító lelépett, kihalásztam a szemetesbe pocsékolt munkámat, de Leander a csuklómnál fogva már felfelé lökdösött a lépcsőn. Ki az udvarra. Ott körbevonszolt minden kosárpalánk és épület alatt. Sírásommal felzavartam az érettségiztető tanárok nyugalmas vizét.

      Újra meg újra felsírtam, mint egy pólyás. Szinte fojtogatott az ölelések közben. Megjelent egy tanár, még egy, meg még egy.

      – Hangosak vagytok, fejezzétek már be!

      Mindig elém állt, ne látsszon, hogy gyötrődöm, és csupa kék-zöld-lila folt vagyok.

      A szégyentúra után a hátsó kifutón roskadtunk össze. Ő a konténerbe dobta a maradék papírcafatot, én pedig leültem. Ő is leült. Hátrébb csúsztam, utánam mászott, majd felállt és cseresznyét szedett.

      – Na mi van, nem segítesz? Vagy úgy! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Rád akartam állni, hogy bakot tarts – mondta.

      Itt az idő. Anti-egércsapda. Nem figyelt, hát felálltam és kibányásztam a rajz kitartóbb csonkjait. Ezalatt véget ért a kétórás próba. Magától értetődően nem mentünk be. Kijöttek az idősebb fiúk biciklivel a yardra:

      – Ha nem jöttök, holnap kirúgnak titeket! – Deja vu. Lean takart, meg ne lássanak. Deja vu.

      Megfordult, a kezemben a ragacsos kupacot látta. Deja vu.

      – Na, jól van, választhatsz! Vagy én, vagy a rajzod?!

      – Tudod mit? A rajzom!

      – Jó! – csapott egyszerre hadonászva mindkét karjával. – Én mindig téged választottalak! A színház helyett is, Flóra helyett is, Dália helyett is, de te megátalkodott dög, te az önzéseid rabja vagy, tégy, amit akarsz, nem érdekel! – és eltűnt a sötét iskolában.

      Én összeroskadtam, és fogalmam sincs, meddig a gombolyagot szorongatva bömböltem a földön, a konténer mögött, a tűző déli napban.

      Este vártam őt. Békésen rajzolgattam, felvettem azt az új fehér ruhát, és huszonkét óra huszonkettő perckor kavics ütközött a balkonajtómra. Ott volt. Ott állt vigyorogva. Tejbe tök. Tökbe tej. Kutyatej. Tej.

      Felmászott, mint egy macska, azon az ereszen, ami a madarakat is aligha bírja…

      Apám kiszagolta. Bejött a szobámba és közölte: vagy bejön Leander és mindenkit szépen üdvözöl, vagy nincs randevú.

      – Húsz percet kaptok.

      Leszaladtam. Mély, meghasadt áhítat. Újra… a nap többi részlete szinte meg sem történt.

      Másnap a főtemplom előtti sövények alatt heverésztünk a téren.

      – Most egy darabig ne gyere Józsa közelébe, mert anyám nem akar ott látni a keddi kitárulkozásotok fényében – közölte.

      A következő napon évet zártunk. Sok lány elveszítette, akit eddig hálójába vont, én viszont nagy levegőt véve dicsekedhettem. VAGYUNK. Egyben.

      A