Zajlás. Turchányi V. Zsófia

darabján megakadt már valaha Leander tekintete. De hiába vártam. Folyton a csalogány Fridával és Dáliaval láttam. Orchideák, gyilkos szulákok.

      Megfejtés személyesen Leander tolmácsolásából:

      – Nézz már magadra! Láttad ma Dáliát és Flórát? Olyanok, mint a virágok. Üdék és jókedvűek, de… Te olyan vagy hozzájuk képest, mint… mint egy… mint egy özvegy…

      Kuss. Nincs hang. Síp sincs. Nincs kép. Már megint hol az a kurva kilincs? Sincs.

      Alex és Bogdán véletlenszerűen gyömöszölte lányok, többek között egy prostitúcióra termett osztálytársam szájába a nemi szervét. Ezt is elnéztem nekik. Felőlem? Igazuk is lehetne…

      Az már jobban bökte a csőröm, hogy Leander is egyre jobban igényelte ennek a hosszú karmú, gnóm lánynak a tapasztaltságát. Miközben én, pláne a kezeimmel, hozzá nem nyúlhattam. Meg volt tiltva.

      Hamarosan osztálykirándultunk.

      Lean kijelentette, hogy nem illik az osztálykiránduláson egymással foglalkozni, ellenben illik mindenki mással. És akkor a falvédőről lemászott a csinos, kreol, futásban és fociban érdekelt DÁLIA! Elmehettem világgá. Leander a bizonyos cső végén csak és kizárólag őt látta. Éjszaka nem a saját csendes lánykuckómat választottam, hanem inkább a bűzlő, izzadságpenészes fiútanyára tettem a voksom, ahol zúgott a hangfal. Odalent már javában zajlott a vetkőzős póker vízipipával, az emeleten pedig a rejtett pálinkák mögött megbújt az a kevéske fű és a láncdohány. Na, ide vágytam én. Nagyon. Pipáztam, aztán meg a zajok csitulásával össze gondoltam bújni az alkohol-nyirok szagú, szinte ájult Leanderrel. Legalább pár csókra. Se fűtés, se ágynemű. Másodjára terveztük összeismerkedni. Meztelencsiga-harapás. Hideg, ragadós és fájdalmas. Még nem történik meg. Nem igazi. Mikor alápréselődtem a korhadó heverőn és megsimogattam az oldalát, kuncogott és a fülembe súgta; „Jaj, Dália, ne csináld már!”

      Nagyot nyeltem, de talpra mégsem ugrottam. Ehhez nehéz volt, és még mindig rajtam hevert.

      Végül mellette töltöttem az éjjelt. Arra ébredtem, hogy az osztályfőnök minden lányt kizavar a házból, mondván, micsoda szemérmetlenség kvázi „idegen” fiúk ágyában kikötni. Idegen. Mi is az az idegen? Az, akinek a nyála folyik a kezeden és a kulcscsontodon a próba kellős közepén? Egyedül engem mentett fel a büntetések alól. A párosunk iránt táplált, elfogult majomszeretete és a „ha a párjával alszik az ember lánya, az rendben van” jelszó kihúzott minket a pácból. Bár ne így lett volna!

      A kirándulás végén Noéminél aludtam. Noémi tetszett Leandernek, ezt be is vallotta. Igaz, hogy közben rám telepedett és kis híján belelapított a busz ülésébe, mint ahogyan pitetésztát nyomkodnak a formába. Ő volt a töltelék.

      Ez a Noémi, esküszöm, még nekem is tetszett. Tejfehér volt a bőre, édes, eperillatú, és olyan ártatlan szemekkel meredt az emberre, mintha tegnap született volna. Eszeveszettül sok pogácsát ettem náluk áfonyás joghurttal. Mindent, de mindent a gimnáziummal kapcsolatban a porig szidtunk és cincáltunk. Társak lettünk az ítélkezésben. Ez lett a barátság alapköve. Később ő volt a második lány, akivel nyelvespuszit váltottam. A szája puha volt és félénk. Azt hiszem, ez a lányokkal való jó barátságaim titka… mindig így alakul.

      Eljött a sötétlobogós ünnepnap, a születésnapom. Cicoma, punnyadt vetődés a karfás fotelba. Körbeforgattam a monstrum széket, unottan, akár egy kisgyerek. Be a kocsiba. Nagycsalád. Budapest. Legtöbbeknek fogalma sem volt arról, hogy tizenöt lettem aznap. Mindannyian egy urnaszállító autót nézni jöttünk, koszorúkat halmozni a ravatalozóba, ahol a változatosság kedvéért búcsúztató verset mondtam a pulpituson a túlvilágról. Az elről, az odáról. A tor után aztán anyámék felköszöntöttek egy hungarocell tortával a hajdanvolt nagyi nappalijában.

      Tudták, hogy semmi ehetőt nem kérek a születésnapomra. „Kívánjuk, hogy legyen még…”

      Na ja.

      Az év végi vizsga az énjelenet megrendezése volt. Jelmez, a beállítások, a fény a hang… mindent magunk találtuk ki. Antré-bravúr. Méltó portrét illett volna skiccelnünk a drámatagozat tablójára arról, kik is vagyunk. A főpróba épp gyereknapra esett. Nemigen kalimpálhattam Lean közelében, mert a változatosság kedvéért a hosszúkörmű riheronggyal – akit különben rendszeresen végighallgattam, és amennyire tőlem tellett, szántam is – volt elfoglalva. Persze az én jelenetemet gyakoroltuk el utoljára. Névsorban haladtunk.

      Az első kép a színpad elejéről indult. A lépcsőn ültem, onnan a virágszirom Flóra és Leander a karomnál megragadva rántott a tér közepére. A rángatástól a pódium elnyűtt deszkahada éles fogakkal felszántotta a combom és a tomporom. Hosszú, mérgezett szálkák nyomultak az irhába. Fájt, de a már emlegetett művészeti vezetőnk, Ilka néni folytatást és hisztistopot parancsolt. Mehet elölről! Még egyszer, tovább!

      Mivel velem végére is ért a próbanap, a programban gyereknapi játszadozás következett Jorbán, Leander családjával. Epermisu, pizza, kártya, darts, krikett. A nyeremény: sör meg csoki. Betegre ettem magam.

      Még a játékok előtt földobogtunk Lean szobájába a lépcsőn. Nem jártam itt gyakran, legfeljebb ötször összesen. Legutóbb még az osztálykirándulás előtt. Akkor szépet simogattunk egymáson. Bemutattuk B-t A-nak, A-t meg B-nek. Így hívtuk. Nem szerettünk semmit a nevén nevezni. Meztelenek voltunk, mint az angyalok, szégyen és érintés nélkül. Lámpás lógott a plafonról. Bágyadt fény kószált a fehér lepedőcsíkok között, amik átszelték a mennyezetet. Az ölében feküdtem, ő gitározott, és kíváncsian méregette az oldalam, a nyakam, a karom.

      Most azonban szó sem volt bágyadt mámorról és fényvándorlásról a leplek fövenyében. Itt izzadság volt, kimerült dac és félelem. Fent a szobában máris nekem esett volna, de figyelmeztettem, hogy csak ruhacserére jöttünk, és izzadtak vagyunk, és várnak odalent, és egyáltalán, még kicsik vagyunk ehhez, nem, és nem akarom, és NEM. Nem beszélve a szálkákról… Megsértettem. Még saját portáján belül, családja előtt – pedig még ajándékot is kaptam tőlük karácsonykor – sem tűrte a közeledést. Nem fogta a kezem, nem engedte az ölelést.

      Rossz voltál, Hedvig?! Bünti lesz.

      A játékok végén húsz perc maradt az apataxi hazastartig. Emelet. Ágy. Ruha. Húznak. Megnyúznak.

      Izzadtság. Ne. Ne kiálts. Meghallják.

      Ez fáj. Hagyd abba. Nem érted, hogy ez fáj? Fejezd be.

      Lihegés. Zaj. A pulóver a nyakamban, a térdemig gyűrve, ami rajtam volt: nadrág és bugyi. Nem érted? Hagyd már abba, nem érted? Nem akarom! Fáj!

      Csend.

      Az izommerevség nem létezik. A tested teljesen feladja a küzdést, és felülről nézed, ahogy megerőszakol. Csókjátszmának indul, ettől fogva lopás. Visszavonhatatlan.

      Három perc múlva abbamaradt a testemen nyomva és csúszkálva folytatott rángás.

      Elernyedés. A fájdalom után semmi. Csend.

      Nem érzek semmit. Semmit érzek.

      – Uahh, hát ez gecijó volt!

      – Talán jobb lett volna, ha mind a ketten elmegyünk.

      – Én már elmentem.

      – Mi? – Felugrottam. – Hová?

      – Nem tudom, de nézd meg, van valamennyi ott az ágyon is. Ismerkedj meg vele, mostantól sokat fogsz vele találkozni!

      Lehajoltam az ágyhoz. Dolmen, kék