Csendes válságok. Margit Kaffka

—, néha ezt az egész muzsikát elgondolom látásban. Erőlködöm rajta – akarom. Azelőtt mindig vágytam ezekre az északi vizekre, ahol tarajos, kék hullámok ütődnek a parthoz, és karcsú hajók szeldelik őket.

      – A Fritjof hajója…

      – Ismeri ezt? Az Ingeborg panaszolkodását is, ugye?

      És a keskeny, remegő ujjak elsuhanó, összemosódó ütemekben foglalták össze egy ballada vezérmotívumait. Az epedés végtelensége búgott fel ebben, a fullasztó reménytelenség kínos felszakadása. Az asszony egy verssort mondott hozzá, zizzenő, velőkig vésődő egyhangúsággal feltörekvő szólamokat.

      – Itt van az ősz. Zajlik a tenger ölében a vész. Ó, de azért ha mehetnék, lenn ha lehetnék!

      – Milyen szép ez így – súgta a férfi. – Én is emlékszem rá. Az apám egyre verseket olvasott nekem gyerekkoromban, és némelyiknek ütemsora a fülembe kapaszkodott. Öreg katona volt az apám, de talán minden verset ismert, amit valaha írtak.

      – Míg tanulnom kellett, nem gondoltam vele – mondta Éva, és röviden sóhajtott. – Most, hogy nem tehetek mást, maguktól eszembe jutnak; és csaknem könyv nélkül tudom. A Grieg zenéjéhez úgy hasonlítanak ezek. Emlékszik, mikor a kalózkirály magával akarja vinni a leányt a napsütötte délre, ahol borostyánlombok futják be a márvány templomromok lépcsőit és a karcsú oszlopokat. És mind a ketten tudják, hogy az egész csak álom. Olyan nagy szomorúság ez! Valamit keresni mindig – mindig —, ami talán sehol sincs!

      – Nincs? – kérdezte a mester. Felemelte fejét, és egy percig döbbenve tűnődött el. Keze mély nyomással, kényszerítően süllyedt bele a zsöllyeszék könyöklőjébe, amint végigsimított bársonyán.

      – Kell, kell! – súgta gyorsan, mintegy önmagának.

      Most ő tette a fehér csontlapokra kezét. Játszott; önkéntelenül csattantak fel ujjai alatt a furioso viharos szólamai. Mindaz, ami esemény, gyors, szakadékos ütemű élet, kérlelhetetlenül zuhanó véres cselekmény. Észak népének mély, titokzatos lényében lakik. Vad viaskodás az örök kényszerűséggel, az áttörhetetlenséggel, az élet tragikus korlátaival. Aztán egyszerre torz hirtelenséggel szakadt meg a dallam, a mester hátrahanyatlott székén, és valami különös, fojtott – a végső izgalom feszültségében megcsukló hang tört fel az ajkán. Éva nem tudta, sóhajt-e, zokogás vagy csak egy rövid, állati indulatszó. Az asszony megdöbbent, tapogatózva hajolt hátra, és forró, puha tenyerével megtalálta a férfi görcsösen egymásba kapaszkodó kezeit.

      – Ugye? – mondta kissé lihegve. – Ugye, maga még nálam is szerencsétlenebb? Sohasem látta, ugye, a színeket? De nekem rosszabb – higgye el. Én láttam!

      Tiltakozó, ideges rezdülés érte az asszony kezét. Csaknem érdes volt a hang, elfojtott ellenszegülés, amint feléje támadt.

      – Nem – hagyjon! Nem kellenek a színeik. Nem tudom, mi az, én nem is kívánom. Amit én meghallok a lelkemen át, azt úgysem érheti fel emberi fül. Nem akarok látó lenni – így több vagyok! Ki érezheti azt, amit én? Miért sajnálkoznak? Ember vagyok! Ember vagyok én is, és az életemet követelem.

      A hangja rekedten tört elő, keze, mint kérlelhetetlen vaskapocs, görcsösen szorította össze az asszony hajlékony ujjait. Egy darabig halálos, megdöbbent némaságban lesték egymás elfojtott lélegzetét, és a lelkük mélyén apró, bátortalan, majd feltörekvő, tétova ujjongások születtek.

      Aztán a férfi egy mozdulattal átfogta és magához hajlította a gyöngéd, leányos vállakat.

      Odalentről, az utcáról a boltok vasredőinek csattanása hallatszott. Késő este volt.

      A késő délutáni szieszta lehangoltságában, a kelletlen és fülledt csöndben sietve öntögette le a feketekávéját Bertalan, a férj. És az órára nézett.

      – Legfőbb ideje – szólt és a feleségéhez fordult —, valóban a legfőbb, hogy a nyárra gondolj. Már mindenki elment!

      – Minek az? – kérdezte az asszony tompán, de kissé rekedten, és a szája megremegett. Az ügyvéd gyorsan szítta havannáját.

      – Tudniillik, kicsikém – attól függ minden, hogyan akarod. Nekem – tudod – valószínűleg Ostendébe kell mennem, mindössze hat hétre tán. A doktor kényszerít, sokat dolgoztam, tudod. Nem tudom, volna-e kedved…

      – Én – mondta Éva bizonytalanul – sehol se látnék egyebet, mint itt.

      – A levegő miatt, fiacskám!

      – Itt a Dunáról mindig friss levegő jön!…

      – Legalább valami nyaralót bérelhetnénk a János-hegyen, nem?

      – Itt – makacskodott az asszony —, itt már el tudok igazodni a szobákban, a bútorok közt. És a zongorát – milyen nehéz lenne szállítani…

      Elhallgatott – szorongva várt a feleletre. Ám Bertalan gyorsan, szinte megkönnyebbülve biztosította:

      – Természetesen, ahogy akarod, kicsikém, ahogy akarod. Tehát egyedül maradnál itt? Tudod, édesanyádnak is mennie kell az apa köszvénye miatt. Nem unatkoznál egyedül? Ah, persze, a zongora. Örülök, hogy szórakoztat. De nem fáraszt nagyon? A cselédek akkor itt maradnak, nemde? Igen, tudom már; a mi kitűnő fiatal mesterünk el fog utazni korán ősszel, már tudom, hangverseny-körútra, ugye? Így hát jól teszed, kicsikém, ha kihasználod az időt. Valaki mondta nekem a napokban, hogy bámulatosan játszol, igaz?

      Egy kicsit megnézte az asszonyát, és a pillanat zavart meglepetésében rajta feledte a szemét. Különösnek találta és valahogyan, csaknem idegenül szépnek. Talán az alakja is teltebb, vagy csak lágyabb vonalú most, és a haj laza hullámai mintha pótolni kezdenék a veszteséget. Az arca, az valóban megváltozott a betegség óta, és a kialudt szemek körül merevek, mozdulatlanok a vonalak. De az átfinomult, rajzos száj körül most néha ideges kis remegések vonaglanak át a közömbös kimerültség helyett, és az áttetsző bőr alatt a vér elevensége lüktet. Bertalan kivette szájából a szivart, tágra nyílt szemmel nézte egy darabig, és valami alig tudatos félsejtelemtől megkapva, még egyszer megnyugtatóan ismételte önmagának.

      – Igen, igen? Hisz kora ősszel el fog utazni a mestered.

      Mintha még gondolt volna valamit. Leverte a hamuját, aztán vállat vont és felállt.

      Nem ért rá sokat gondolkozni. Nemsokára csomagolt, frissen, hozzáértő gonddal, buzgón és kedvteléssel. Már nem utazott egyedül…

      És itt maradtak a nyár növekvő forróságában, az elnéptelenedett nagyváros bágyadt, rekkenő levegőjén, fülledt délutánokon és mélán enyhe, illatos estéken… a két magára hagyott, világtalan ember. És egyre kevesebbet játszottak a zongorán.

      Csak ültek egymás mellett a zsibbadt csendben; érezték száraz, forró kezük bőrén az egymás érlüktetését, és a csodálatos, lázaktól agyonhajszolt, kimerült lényükre mindennap fojtóbban, homályosan és könyörtelenül szakadt le a tragédia. Nem, soha, egyetlen csókjukban nem volt mosolygás vagy pajzán, fiatal derű.

      Ültek egymás mellett, szorongva, halkan váltottak szomorú, kicsi szókat, és a kínszenvedés túlcsigázott, beteg forróságában a gyötrő tehetetlenség szilaj erejével, vadul, önfeledten, nagyon szerették egymást. A közös átok súlyát érezték, mely elszakítja őket, és kitaszítja a világosság embereinek idegen közösségéből, és egymáshoz, egymáshoz hajtja a megfinomult idegélet fájó kényszerével, a kitaszított, magukra hagyott lelkek szomjas vonzódásával. Ezt érezték.

      A férfi erőlködött néha. Felrázta magát a vak és kérlelhetetlen