Csendes válságok. Margit Kaffka

az álom folytatása zengett; vagy nem az – messzebbről, kívülről. Tisztán hallotta, zene, zene volt. Sohasem ismert, idegen dallam, az elmélet szabályaival nem is mérhető, de csodásan mélyenjáró, kísértetbe ejtő és fájdalmas. Csak három-négy akkord mindössze, jajongó, éles, nyugtalan dobütések – taam, taam, szól közbe érces, szomorú zengése egy gongnak – e naivan ősi hangszerelés – mindössze ennyi —, ám egy idegen és rejtelmes világ minden démoni és szomorú varázsa benne. Az idegekbe vág, üldöz, meghajszol, mint a kérlelhetetlen végzet, és a csontok velőibe nyilall – a kínszenvedés szépsége ez a muzsika. A leány tölcsért csinált a kezéből, és hallgatódzott – még nem tudta, honnét jön, de úgy érezte, hogy sohasem hallott ennél csodásabbat, titokszerűbbet és szédítőbbet.

      Felugrott, tíz perc alatt rendben volt.

      – Valami arab emberek mutogatják magukat a kertben – magyarázta a vénasszony – Szemfényvesztők, bolondítják a népet pénzért, és mindig dobszóval kezdik a komédiajátszást.

      – Meg lehet őket nézni? Oda lehet menni?

      – Hogyne! A kisasszonynak ingyen bármikor. A kisasszony a kertbe tartozik.

      Ment azonnal a hang iránt, néhol a harmatos fűbe gázolva, hisz nem ismerte jól az ösvényeket. A ketrecekben, amik előtt elhaladt, éhes fenevadak nyalogatták a rácsok fémrúdjait; és dühöngő, vad üvöltés, szomorú bégetés hangzott felé innen-onnan. Feljebb, a madárházban, etettek már, és zagyva kiáltozások, repeső szárnyak zaja betöltötte a friss, reggeli levegőt. Elsietett mellettük futó, zavart benyomásokkal. Elhagyta a nagy halastavat, gyöpös tisztásra jutott, és meglátta a szőnyeges emelvényt hosszú padok és székek sorai között.

      Mögötte sátorok állottak, alacsonyak és szegényesek, csak az egyik volt szépséges keleti szőnyegből való és nagyobb a többinél. Körül zagyva, tarka színű, idegen ruhájú férfinép; négerek és mulattok, arabok és sárga bőrűek sürögtek a reggeli fényben – azután összeverődtek, csend lett egy percre —, és a dobogón egymás mellett állott tizenkét szálas, fehér köntösű keleti ember. Nem volt rajtuk semmi rendkívüli; vegyes fajú, gyülevész népség lehettek, piszkosak, tagbaszakadtak és durvák – de nagy, sötét állatszemükből valami félig egzaltált bágyadtság csillogott elő, amint magasra tartott fejjel, mereven megállottak, és a zene ütemére lassan, nehézkesen megmozdultak. A padokban körül cselédek, gyerekek, néhány fiatal orvosnövendék és a kert lézengő alkalmazottai ültek; a leány az első padok egyikében foglalt helyet.

      Először meglendült lassan a tizenkét nagy sötét fürtű fej. Mint a kalászok bólintása a szélben, bágyadt, szomorú integetésnek látszott csak az egész; lassan hanyatlott hátra valamennyi fő, s a széles, inas nyakszirteken megfordulva újra előre esett. Groteszk és szomorú volt az egész. Ám egyszerre gyorsulni kezdett a dobpergés üteme, vészes jajongásba fulladt, sürgetett, hajszolt, kényszerített. A dervisek arca lassan átalakult ezalatt. Amint az ütemek kényszerét követték, az ajkak szétnyíltak, némelyiké csodálatosan torz és magasztosult mosolyra; szemük lezárult, az orrnyílások kitágultak – és félhalk, hörgő lihegés, rövid, állati elbődülések hallatszottak fel néha. A fej mozgása most már szédítő volt, gyors, mint a pörgettyűé, és a gyapjas vagy fürtös sötét haj csapzottan hullott a férfiak arcába. Aztán megmozdultak a tagok is, a sok izmos kar szinte kiferdült, és nagy rángásokkal dobálódzott, mint valami idegen és érzéketlen tárgy. A zene egyre élesebb lett, sikoltott, vijjogott – üvegfúvók hangja sípolt belé; – a vonaglások görcse a lábakhoz ért, súlyos, szilajara dübörgő talpak alatt zengett a padló, végül valamennyi férfi lábujjhegyre állt, az őrületes, repeső finálé hangjára orsóként körülforgott rajta, és egyetlen pillanatban szinte holtmerevvé válva, megállt.

      A leány nagyot lélegzett, és felvetette a fejét. Szemben vele, a bíborszínű sátor függönye előtt állt egy arab, és mereven, szöges, mélyenjáró tekintettel nézett az emelvény felé. Nem hasonlított a többire; tiszta fajra valló, szabályos sémi arca volt, de keskeny, összehúzott ajkszélei és nyúlánk, majdnem sovány alakja. A köntöse hímzett, puha sárga selyem, fején hagyományos fehér takaró. A leány az iskoláskönyveiben, mint kicsi gyerek, ilyennek látta rajzolva az igazi arabot – ám az alakja és tartása teátrális voltában volt valami nagyon finom, szinte gyöngéd és tragikusan komoly vonás.

      A zene hallgatott. A bokrokon délelőtti szellők borzongtak át; és hallani lehetett a csendben a kajdácsok szavát és a távoli majomház lakóit, amint kiáltanak. Marianne a sárga ruhás főpap tekintetét követte erős, kényszerítő akarással, mereven, viaskodón rászegülő nézéssel, de hasztalanul. Az valami titkos, láthatatlan fonalszálra ügyelt csak, mely a lihegő, hörgő csapathoz kapcsolta. Mintha félnie kellene, hogy minden összeomlik, megzavarodik, ha a szeme tévetegen rezdülne meg, vagy csak elernyedne a két csontos marok görcsös szorítása, amit ott tartott a Korán sötét színű fedelén.

      Az emelvényen megkezdődtek a mutatványok. A halálos csendben mozdulatlanul álló emberek között két négergyerek járt-kelt. Tüzes vasdarabokat hozott az egyik, és körülhordozta, közelébe tartotta a közönségnek, hogy érezzék sütésüket – aztán kiosztotta a dervisek között. Testükhöz érintették, nyaldosták, furcsa és csaknem undorító kifejezésével a magasztosultságnak – felfelé fordították a szemük fehérét, és torz mosollyal hörögtek, amíg a sötét színű bőr sercegett és vörös égési sebekkel színesedett. A másik fiú késeket, kardokat hordott körül, és előbb megmutatta, hogy élesek. A férfiak átdöfködték karjukat, és beleszúrtak arcukba, hogy a másik pofacsont alatt ütközött ki a tőr hegye. Végre rövid szíjas korbácsokkal csattogó, kemény ütéseket mértek magukra, és a szíjak nyoma piros vonalban íródott az őrjöngők testére. A leány nagyon is közelről látta őket, eljutott hozzá a színes bőrű fajok jellemző illata, és ebben a percben nem érzett egyebet tiltakozó undornál és részvétteli felháborodásnál.

      Ám akkor mozdulatlan arccal lassan előrelépett a sárga ruhás arab. A két fekete ifjú földig hajol előtte, megoldják saruját, és megmossák lábait. Most ékes bronzserpenyőben parázsszenet hoz egyik, a szín közepére teszi, s a tizenkét dervis delíriumos eksztázisban, egész testtel borul le a tűz körül. A főnök rajtuk lépked át. Aztán a két fiú vállára teszi a kezét, arcát magasra emeli és meztelen talpával fölhág az izzó parázsra. Fojtott, zümmögő, aggodalmas melódia szűrődik át e percben a sátorok belsejéből, tele szorongással és tele rejtéllyel. A főpap arca mozdulatlan marad, szája hangtalanul összeszorul, és a szeme lecsukódik; áttetsző kezét lassan kiterjesztve az ég felé emeli, és így marad néhány pillanatig.

      Ejh – hisz őrültség vagy primitív komédia az egész! Frivol látványossággá travesztálása ez egy vallás misztériumainak vagy tudatlan, gyerekes játék közismert idegállapotokkal. A leány vállat vont, bosszankodni akart fölényes józansággal, ám a tekintete most már akaratlanul kapcsolódott az idegen viaszmerev arcára. Végre nem erőlködött többé. Átengedte testét-lelkét, a kötetlen fantázia omló gátjait, valami új forrongásnak, ami megindult és gomolygott benne irány és központ nélkül, és nem tudni, a megtévesztett érzékek játéka volt-e vagy a lélek ismeretlen mélységeiből eredt. A saját vérlüktetésének ritmusától vibráló eleven tekintettel, tágra nyílt, fátyolos szemmel nézett rá, és ebben a percben egy rögeszméhez hasonlóan kifejezett és erős kívánsága támadt; hogy odarohanjon, átölelje a selyemszövetbe öltözött embert, mint egy sima, karcsú és szilárd oszlopot, hogy az ajkát hozzászorítsa az ő szájához és megégesse, mint a lábait a piros szemű szén – de éppen most, ugyanakkor —, csupán e rejtélyes, izzó pillanatok alatt.

      Vége volt. A zene elhallgatott egy percre, aztán valami