Csendes válságok. Margit Kaffka

fekete kabátjában besüllyedt félig ványadt alakja a koporsó szalmapárnái közé, olyan igazi jelentéktelen senki és semmi volt ez a nagy homlokú, szegény, szerelmes jóbolond – aki volt —, ez a közömbös, hideg és foszló sejttömeg, amivé lett – ó, Istenem —, csak mintha a gyertyák sápadt fényében lobogna, vonaglana, valami nyugtalanító, valami titokszerű. Azok ketten nem mertek egymásra nézni – ebben a percben csaknem gyűlölték egymást.

      – Már fél háromkor halott volt – mondotta akkor gépiesen, közönyös sopánkodással a szállásadó asszonya.

      1907

      Mélységek fölött

      Lágyan és nesztelenül bukott, szédült egyre lejjebb, ám e vak zuhanásban haloványan ködlött még benne az ébrenlét sejtése. Hiszen ez csak álom! Aztán egyszerre, mintha valami kietlen és vak mélység fenekén hirtelen magára maradt volna, s a lidércnyomásos, fullasztó önkívületben szegény tudata kábultan zakatolt, kerengett egy kérdés körül: “Ki vagyok én?” Koromsötét, félelmes helyen állt egyedül és elhagyottan; nedves falakon tapogatott végig, és keze bútorokra akadt, amelyek formája ködösen, haloványan emlékeztette a gyermekkorára. De honnét, de hogyan? És eszeveszett lihegéssel kezdte keresni önmagát, a szálakat, melyek laza és tünedező létét a való formáihoz és az okok eleven láncolatához fűznék; de mintha minden kivezető ajtó bezárult volna előtte. Fulladozott, erőlködött – kimeresztette szemeit, és álmában megnyíltak végre. Kínosan szakadt fel a sötétség, és most egy idegen szobában találta magát, egy régi és különös szobában, ahol fekete, fiókos szekrény tetején két fehér gyertyaszál égett, mint két ellenséges, gonoszul pislogó szem. Szétnézett; gyűlölködő, zárkózott és közönséges volt itt minden, a hallgatag és pökhendi vén zsöllyék, a kék csíkos, széles és rideg kerevet – és a dermesztő, iszonyú magány. Honnét került ide, ki lehet ő? Rémülten takarta el az arcát, és tovább hajszolta, kényszerítene önmagában az élni akarás vak ösztöneit; halántékán fájón lüktetett az erőlködés, verítéket érzett a testén, és ekkor már szavak, zagyva és téveteg fogalmak rajzottak benne. A rémület egy utolsó, szilaj erőfeszítésével vetette rá magát az egyikre – belekapaszkodott: egy név volt csupán, közömbösen eléje gördülő, elpergett gyöngyszem – Karolina. Ám most már fogta görcsös erővel, érezte, hogy valamiképp őhozzá tartozik, elveszett öntudatához vezeti vissza – e szál, melyet az élet dobott a süllyedő felé. Karolina – ó, igen – mindjárt! Így hívtak valakit, aki a közel napok élményeiben bukkant fel – valami cselédet, aki jött – igen, valóban —, a dajka neve ez. Egy mély lélegzetvétel és egyszerre viharosan felpattant, felszabadult az egész láncsor. A dajka – akit a babához fogadott, aki lesz – nem, aki meg is van már —, egy gyerek, akinek az édesanyja ő. Ő, Éva, Menyhért Éva, aki Bertalanné lett, és most betegen fekszik – talán régóta már —, ám most emlékszik; már itt a baba és Karolina, a dajka, és most már minden rossznak vége! Ó!…

      Megmozdult, és érintette a verítéktől nedves haját. Milyen vizes a párna is, a fodros, selyemfinom vásznak, melyeken ujjai megismerték a hímzés domború mintáit. És már eszébe jutott az az idő, mikor a kelengyéjén dolgoztak, a hímzést és a drapériák szövetét válogatták – milyen örömteli gonddal. És eszébe jutottak a szülői, akiknek egyetlene volt. Vajon az édesanyja itt, a közelben van-e még? És az ura? Bizonyosan az irodába vitette az ágyát, és korán kel a szegény, mert reggel jönnek a kliensek. Régen; vajon milyen régen is feküdhet ő itt, semmit sem tudva az időről? Már rémlett, hogy akkor, azután – jöttek az orvosok, és számlálnia kellett a kloroformos lárva alatt: egy, kettő… De a baba már megvan, az bizonyos, és most alszik valahol odaát… Karolina van vele… Milyen jó most már! A kezét lassan emelte a szeméhez, és elcsodálkozott, valami kötés borította mind a kettőt.

      Érezte, hogy valaki föléje hajlik, megigazítja a párnát. Tűnődött még egy ideig, aztán megszólalt.

      – Olyan rosszat álmodtam!

      Egy hűvös kéz a homlokát érintette, valaki mondta nyugodt meglepődéssel:

      – Ó – lám! Hála Istennek!

      – Ki van itt?

      – Az ápolóné. Régen felébredt őnagysága?

      – Nem tudom. Azt hiszem – most. Sokáig nem tudtam, hogy alszom. De aztán álmodtam, és nem tudtam fölébredni és emlékezni. Azt hiszem, meghaltam volna, ha erővel föl nem ébredek.

      Már sejtette, hogy zavart és gyerekes az, amit beszél; mosolygott. Az ápolónő a kezén tartotta a hűvös kezét a selyem takaró fölött. Csend volt egy percig.

      – Ugye – kérdezte később félénken —, ugye, itt nincs sötét?

      – A rózsaszínű mécses ég – szólt habozva a válasz.

      – A szemem be van kötve?

      – Igen. Akkor meggyöngült egy kicsit, most várni kell, míg rendbe jön!

      – De – ugye, nem ezért voltam én beteg?

      – Nem – más baj is volt —, de most már vége, most csak tessék pihenni szépen.

      – Mamáék itt vannak?

      – Alusznak – most éjjel van —, csak én vagyok itt. Reggel majd megörülnek.

      Lázmérőt vett, és a karja alá tette. A beteg csendesen volt, valamin még töprengett. Végre megkérdezte:

      – Mondja, ugye, fiú? Kisfiam van?

      Késett valamit a felelet, egy egyszerű, rövidke “igen”.

      – Mennyi idős most?

      – Két hete született.

      – Alszik? Szeretném látni.

      – Most alszik, most nem szabad zavarni, a mamát. A szeme úgyis be van kötve.

      Látszólag megnyugodott e suttogó hang csillapító hűvösségétől. A gondolatai formások voltak már, egyenletesen folyók, csak valami jóleső, puha ernyedtség tompította az ítéletei élességét; mindenen, amit hallott, vagy amire gondolt, kissé csodálkoznia kellett. Oldalt kívánt fordulni a hosszú hanyatt fekvés után, és úgy örült, hogy szabad volt ez is.

      Aztán aludt megint, szelíden elzsongó idegekkel, immár csak felszínén úszva a selymes, lágy hullámoknak, amelyek a Semmi irdatlan mélységei fölött csobognak halkan.

      Aztán még napokig tartott ez így. A szülői, az ura, a rokonok halkan járkáltak körülötte, minden hangban, amely hozzá beszélt, bánatos gyöngédség rezgett, minden kéz érintése simogató és enyhe; ő sejtő félelemmel maradt és ringatózott e meleg szeretetben, a titkolódzás áldott szemfényvesztéseiben. Már szinte rég sejtette a valót, mikor egyszer mindenki elfáradt körülötte, csend volt, és az édesanyja hosszan sírdogált a párnái fölött. A rettenetes, a kérlelhetetlen szókat nem mondta előtte senki, neki magának kellett először mondania, és körülte a vak sötétségben mindenki hallgatott. Ah, egyszer meg kellett tudnia. Hogy a baba, szegényke, alig élt egy félórácskát, már régen nyugszik. És hogy – igen, a szeme bénultsága nem fejlődik vissza – egyelőre legalább —, igen, egyelőre, ámbár még mindig van remény. És ő értette, hogy soha, soha! És azért csak élt tovább.

      Felöltöztették, s járni próbált; tapogatózva, halványan támolygott a bútorok mentén, rátalált az ajtóra, és visszamosolygott, elkeskenyedett, fehér arcát oldalt fordítva a sötét brokátfüggöny redői közül. Az öregasszony utánanézett, az ajkára szorította csipkés batisztkendőjét, és vigyázatlanul, sírón, mégis felcsuklott. Éva átment az ebédlőn, felemelt arccal, félig csukott szemekkel,