Csendes válságok. Margit Kaffka

nincs remény bájos és okos reprezentálásokra, csillogón terített asztal mellett, ahol súly és érték volna egy jól nevelt asszony szereplése. Nem, most már egyedül lesz. És ruganyos, egészséges férfilelke már el is fordult az itthon fátyolos szomorúságaitól; már teljes erejével feküdt bele az ő komoly, világosan kidolgozott és valószínű ambícióiba. Férfi volt. Nemrég az asszonyáért, úri házáért, leendő kicsinyeiért dolgozott komoly hévvel, most összeomlott minden, és ő eltökélte, hogy még többet fog dolgozni. Talán hogy ne kelljen gondolkodnia, talán az átformálódó álmaiban feltűnt már egy másik fészeknek a képe, kicsinynek, titkosnak, melyet e szomorú otthon körén kívül meg kell majd építenie. A jövendő lakóját jó ideig nem is ismerte még; de munkába járó, ragyogó szemű, diadalmas szépségű külvárosi lányokat erősen megnézegetett az utcán. Férfi volt.

      Az asszony – úgy tetszett eleinte – szelíden hajol meg végzete előtt. Vagy még öntudatára sem jutott egészen. Az elgyöngült és most lábadozó testben az élet halk és könnyű rezgései indultak meg; sejtelmes, gyöngéd csörgedezése a megújuló, fiatal erőknek, valami különös, gyönge mámor ez. És Éva mostanáig napsütésben járt; módos szülők egyetlene volt és szép és fiatal, a sötétség idáig elzárkózott előle. Mélységek fölött is tudatlanul járt, és az élete csak a ragyogó felszínt sugalmazta vissza. Most – mintha nehezére esnék megnyílni a tragédia számára – csak lassan, idő múltán rágódott bele egész szörnyűsége.

      Csak később, amikor kezdték már megszokni a többiek, a szerető részvét sebei hegedtek, és mindenki útjára, ügyeire tért. És ő nesztelenül járkált a nagy, puha szobákban, amelyek minden bútordarabját az ő életboldogsága szolgálatára válogatták össze nemrég. Sárgás, kicsiny, finom ujjait végighúzta a karszékek selymén és a jéghideg márványsíkok felett, aztán gondolkodva, hosszasan állt egy-egy szekrényke előtt. Emlékezett minden apró vázára, némelyik a lánykori szobájából való volt még; és most visszakereste elméjében a színeiket. Még sikerült, bár néha fáradságosan. Ilyenkor átpirosodott az opálfehér, finom arcbőre, a homloka összerándult, és ujjai görcsösen a halántékába nyomultak. Ha egyik cseléd ilyenkor benyitott, ijedten és nesztelenül visszahúzódott megint, maga sem tudta, miért. Megtörtént egyszer, hogy néhány lépést tett felé egyikük, és részvevő tisztelettel érintette az asszony a karját, hogy kikerültesse vele az asztal szögletét. Éva felsikoltott az érintésre velőtrázóan, vak rémülettel, és a szőnyegről kellett fölemelni törékeny, leányos testét.

      – Nem – mondta Bertalan —, ez nem normális idegállapot! – És zsongító szerekkel is élt azontúl. Úgy élt, mint egy beteg fogolymadár valami nagyon párnás és puha fészekben, felrémülve minden kicsi zajtól és rettegve az ápoló kezet. Ideges félelem volt-e, vagy csak gyerekes szégyenkezés a szörnyű fogyatkozása miatt, de sohasem intézett szót a cselédeihez. Némán, fásultan húzta meg magát egy kerevet sarkában, és tűrte, hogy az édesanyja néha eljött, megsimogatta a haját, és öreg könnycseppeket pergetett arcára.

      Egyszerre aztán hirtelen megváltozott. Különös, szilaj akaraterő szállta meg. Valami soha nem érzett, gonosz tehetetlenség háborgott benne; vergődött, erőlködött, agyonhajszolta a környezetét követelő kérdéseivel, mondják meg neki az igazat! Az igazat, amit úgyis jól tudott már. Visszaélt az orvosok kíméletével, megvádolta a férjét, a szülőit. Bizonnyal volna rá mód, volna rá segítség, de nem törődtek vele. Miért nem operálják? Vagy a villanyozás, erről hallott egyet-mást. Hát megpróbálták azt is formaképp, az orvos inkább szórakoztatni próbálta a látogatások alatt. Aztán abbahagyták megint. Az élet néha tűrhetetlen volt a közelében, és az ügyvédet sokszor hívták tanácskozni az ipa házához. Sajnálták őt az asszony szülői, szerették, válásról is ejtettek szót. Jöjjön haza az asszony! De Bertalan tisztességes érzésű, jóravaló úr volt. Nem, ilyet nem! Hiszen ő feleségül vette Évát!

      És valami benső, érthetetlen szégyenkezést érzett néha, amikor ránézett. Megsejtette talán, hogy mi történhetik e magányos, fiatal lélekben, mely most tanulja a szenvedést, a legnagyobb nyomorúságot. Ki okozta ezt? – ötlött fel benne az alaktalan önvád. Tudta, hogy nincs igaza, de azért nyugtalan lett; szeretett volna valamit tenni az asszonyért, hogy könnyítsen magán. Tapogatódzva, félve szólalt meg egyszer:

      – Mondd, kicsikém, csak nem akarsz egészen hűtlen lenni a muzsikához?

      – Megpróbáltam – felelt színtelenül, és a sarok felé fordult, ahol a nagy ébenfa zongora állt.

      – Próbáltam, de nem lehet azt úgy. A billentyűket érezném, de újat úgysem tanulhatok. Mindegy! Nem kell nekem semmi!

      – Nézd, azt mondják, vannak olyan kották, tudod, domború nyomással. Ugye, tudnád olvasni?

      – Azt hiszem. De minek az?

      Bertalan elkedvetlenedve menekült, sietett a dolga után. Ám alkonyatkor, ahogy hazaért, a folyosón át a szalonból mégis zongorahangok hatottak át. Tévetegen elszórt, lágy és fátyolos részletek, bánatos Chopin-dallamok – újrakezdve, megszakítva —, ám valami különös, primitív bájjal, valami önkéntelenül igaz megértéssel. A vak asszony játszott – ma először —, de milyen különösen. Ahogy eddig soha. Bertalan mozdulatlanul hallgatta a küszöbön, aztán csendesen lépett be, és homlokon csókolta a feleségét. Hirtelen támadt, becsületes és meghatott szánakozással tette, és ez megnyugtatta kissé. Valóban, hisz jó és gyöngéd lelkű ember volt Bertalan.

      – Találtam neked valakit, kicsikém – mondta örömmel másnap az ebéd fölött. – Egy fiatal muzsikus, aki – tudod – kezdettől fogva nem lát. Ő így tanult játszani, és azt mondják, igazi, nagy művész. Külföldön is szerepelt már. Nagy protekcióval ment csak, hogy elvállalta az órákat – igen, tanítani fog téged. Egy kicsit drágán, de az mindegy. Holnap már eljön bemutatkozni.

      Korai délelőtt volt; az első, február végi, langyos, tavaszos idő. Az erkélyajtó mind a két szárnyát kinyitotta Éva, és érezte az enyhe, lágymeleg napsugarakat végigömölni bőruhás, lenge alakján. A Duna felől bolondos, rövid lélegzetű, kis parti szellők osontak be hozzá, és meglobogtatták a ruhája csipkés ujjait. Kiment a szabadba, egy kertiszékbe ült, és a vaskorlátra hajtotta fejét. – Levegő, levegő! Lám – hisz nem fog örökké tartani az egyformaság, a befűtött szobák fülledt egyhangúsága – lám, játékos, halk szelek jönnek, és lentről az olvadt, nagy víz üde illata szállt fel. Éva a virágokra gondolt, amelyeket tavaly hoztak neki. A színeiket már nem tudta volna világosan megnevezni, igen, a tarkaság képe eleven volt még, de a megkülönböztetés már homályos. Ám vékony ujjai játékosan rezegtek meg, amikor a bimbók hűs bársonyára gondolt, gyöngén ívelt, csavart szegélyű szirmok kecses formáira és a krizantémlevelek ingerlően bolyhos érintéseire, amint fölöttük vigyázva elhúzná tenyerét. Aztán különösen gyöngéd illatokra próbált emlékezni, mélyen lélegzett, és tisztán felismerte a kissé hervadt, szürkekék íriszvirágét, majd egy virágzó almafa üde lélegzete szállt felé gondolatban; egész felhők, hullámosan torlódó, néha elvesző, majd összefolyó ingereikkel, egy egész illatszivárványt álmodott végig a tavaszi reggelen. Fel, az ég felé fordította az arcát és elmosolyodott. Tudta, hogy alatta lent, három emeletnyi mélységben, siető, vidám emberek, prémes, piros arcú asszonyok járnak; még üvegházi ibolya van a gomblyukaikban, de a nap enyhén világít, és a nagy folyó ezer habja csillogva, ingerkedve torlódik a hídláb előtt. Istenem – a világból – azért sokat meg lehet érezni így is.

      Most gyönge földszag ütődött felé alulról – ázott rögök, fölengedő talaj távoli illata —, és ő egyszerre a temetőre gondolt, egy kicsiny, szétporlott gyerektestre, amely egy volt ővele.