Csendes válságok. Margit Kaffka

a zenére gondolt, amely a virtuozitás hatalmával, a kifejezés egyéni erejével szakadt fel ujjai alól. Keveset játszott még, és Éva nem merte kérni; pedig fojtott csöndben, mereven hátraszegült fővel, csaknem önfeledten hallgatta. Megrázta, viharzón, elevenen át – meg átjárta senyvedő, szomjas lelkét a muzsika, mely azelőtt is, mindig is sokat jelentett neki. Ám most, ó, ez egészen más. Hisz oly nevetségesen, együgyűen fiatal volt néhány hónappal ezelőtt, és most, mintha vak mélységek fölött járt volna át azóta; e percekben érezte, hogy annyi, annyi minden megváltozott benne. Egyedül volt, önmagába merült el, szenvedett. Most, mint az érzékeny hangvilla, úgy rezdült utána a zene hatalmas hullámainak a lelke; fájón, megborzongva, de azért a felszabadulás ámult örömével. Hát ez – a muzsika! És lehet, lehet élni!

      Aztán őneki kellett játszania. Habozva siklott át a rég nem játszott dallamokon, néhol sajátságosan összemosva, másutt megcsonkítva őket. Ah, régen, még növendék korában csinálta így; az alkonyati gyakorlóórák magányában, amikor néha olyan összevissza játszott, vagy csak úgy magától; csodálatosan hullámzó, izgatott érzésekkel – és a tanárai meglesték néha. Igen, ez abból a szonátából való, amiért egyszer megdorgálta az egyik; egy különös technikai önkényeskedésért – és nyomban, sietve, próbálgatva utánajátszotta ő is. Pedig nem volt helyesen, nem, így ez nem a szerző; egy hevesen fejlődő, néhol zabolátlan és mégis törékeny asszonyi lélek – ez ő volt akkor —, és úgy érzi, ma újra a régi.

      Az asszony észrevette, hogy a mester előrehajlik a székében, és megérezte az alakja élénk, felfigyelő mozdulatát. Elpirult kissé, és most már bátrabban, öntudatosan játszotta önmagát. És halvány félgondolatok is szállongtak agyában ezalatt. – Valóban, hiszen ez ő! Hiszen ez mind megvolt a lelkében, és szunnyadozott régtől fogva, e sok, nyomorékká fékezett vágyakozás, korán elölt elevenségek, ki nem fejezett, mély gyökerű szomorúság. Azelőtt csak a zenében talált formára mindez. Szerencsés volt, a sorsa mindent adott neki; szerették, mulatni vitték, megtanították hálásan, szépen örülni, és okosan adták férjhez. És a benső, igazi lénye átformálódott; a felületen könnyű, játékos színekben csillogott; igen, így kellett mindennek történnie, hogy ő megtalálja önmagát. Igen, a fejlődés álmatag, hullámzó éveiben játszott néha ilyenformán.

      Az ölébe hullatta a két kezét, csend volt egy percig.

      – Sohasem játszotta Grieget? – kérdezte azután a művész komolyan.

      – Egyszer valami ünnepélyen – Anitra táncát.

      – A balladákat nem? Meg kell ismernie! Az egyénisége, a kifejezésmódja ahhoz való. De sokat, sokat kell gyakorolnia. A domború kottákat elküldöm.

      Halkan beszélt, színes, eleven beszédhangja volt, mélyen, bensőségesen zendülő, mint a harangszó. És a rövid szavakból Éva elismerést érzett ki. Valószínűleg kedv nélkül jött ide. Egy elkényeztetett, beteg asszony makacs szeszélyének hitte csak az egészet; hadd erőlködjék, míg elfogy a türelme. És most, az asszony tudta, hogy már kivívott valamit. Hogy a mestere komolyan figyelemre méltatja őt.

      Búcsúzásnál kezet csókolt a férfi nyugodt, szaloni könnyedséggel. Szemben álltak, a kezük egy percig egymáséban pihent.

      – Szeretném ismerni arcról is – mondta gyorsan Éva, már csaknem megtalálva a régi, fesztelen modorát. – És akarnám, hogy maga is ismerjen engem.

      Nem volt kacérság e szavakban, ők ketten jól tudták ezt, és megértették egymást.

      – Parancsoljon! – mondta a mester könnyedén, és előbbre hajolt kissé. És az ujjaik hegye óvatosan, gondos figyelemmel és gyöngéden cirkált keresztül az egymás arcán. Hisz egyedül voltak a szobában.

      És az asszony ujjaiban egy kissé erőszakos vonalú, borotvált fiatal férfiarc emléke maradt, gyors ívű homlok, mélyen ülő szemek és eleven ajkak.

      És ma langyos, tavaszos februári reggelen a levegőre vitette székét Éva. Lentről az utcáról gondtalan sürgés moraja hatolt fel, és a nagy, olvadó víz illata érzett. Az asszony mélyen lélegzett, az erkély korlátjára hajtotta fejét; és hervadt, szürkekék iríszvirág szagát, majd egy virágzó almafa üde leheletét, egész illatszivárványt álmodott végig az első tavaszi reggelen.

      A nagy, vég nélküli sötétségben, a zavartalan elmélyedés teljességében szívták fel a lelkükbe, és úgy élték át minden idegükkel a zene hallatlan szenzációit, a hangok életének örök misztériumát. Egymás mellett ültek, és az ujjaik hegye is csak nagy ritkán ért egymáshoz a billentyűk felett. Egyedül voltak. A külső világ vaskos és közömbös ingerei, mind a tolakodó színfoltok és idegen, összhangtalan kapcsolatok messze maradtak e két lélektől, melyeket immár gyöngéden burkolt a homály, és megőrizett egy külön világ csodálatos és kizárólagos idegrezgései számára.

      Együtt ültek, és az órák néha a messze alkonyatba nyúltak. Nem vették észre.

      Odaát az ebédlőben suttogva beszéltek néha; Bertalan fogadta valamelyik szülőt vagy a testvéreket.

      – Játszik, miért zavarnók. Szegényke, sokkal nyugodtabb azóta. Már félni kezdtem – de ez jó gondolat volt. Elfoglalja.

      – Ó, és olyan szép ez, amit játszanak! – suttogta a vendég.

      – Nagyot haladt szegényke, kétségkívül. Hisz mindig tehetséges volt, és ez a mester kitűnő. Oly sokat foglalkozik vele. És Éva csaknem egész nap a zongoránál ül és tanul, egész szenvedéllyel. Talán túlzottan is. Az orvos azt mondja: nem kell zavarni.

      – Sokba kerül?

      – A kották bizony drágák, de az semmi. Egyéb öröme sincs szegénykének!

      Megnyugodtak, mentek. És Bertalan is egy jól elintézett ügy elégültségével, csaknem fütyörészve haladt le a lépcsőn; le a villanyfényes, virágillatos áprilisi estébe, ahol új tavaszi kalapban, parfümösen és mosolygón sietnek el az asszonyok. Ment az ő egyszerű, érett és jogosult vágyai után. Hisz napközben erősen dolgozott Bertalan.

      Azok ketten pedig ültek egymás mellett, és az ujjaik hegyével sem érintették egymást. Már jó ideje nem. Régebben a tenyerük hűs és gondtalan érintése a látást pótolta, és minden találkozáskor elsiklott a másik arcán és ruháin; oly természetes volt ez és oly egyszerű. Már ismerős volt a férfi ujjainak az asszonyi arcbőr selyemlágy szövete, a tiszta vonalakkal határolt síkok a homlokán és az állán; vékony szálú hajának laza érintése, a vállak gyöngéden aláhulló ívei. Már látták egymást ez érintések emlékén át is. És akkor egyszerre, ok nélkül abbahagyták, tartózkodók lettek, és az asszony néha rezzenve elvonta a kezét, ha a hangjegyfüzetért nyúlva a férfi csuklója pillanatig az övére nehezült.

      Egymás mellett ültek, és a lelkük mély, benső megilletődéseit éterien lenge küldetésben közölte egymással a muzsika. Mint mikor a hajnali szél hordozza egymás felé a kétlaki virágok illatüzenetét. És ha fáradtan lehullt a kezük, alig érthető, gyors és homályos igéket váltottak. Milyen nehézkes a szó, ahol mélységeket kell áthidalnia! De itt csak az imént hangzott el a zene.

      – Késő lehet! – rezzent föl az asszony.

      – Igen. Az erkély felől esti levegő jön.

      – Vajon sötét van most itt?

      – Mindig sötét van!

      – Vajon besüt ide a telihold?

      Az asszony jobb keze végigsiklott a zongorán, és az a dallam egy foszlányát sóhajtotta el.

      – A hold