Az élet útján. Margit Kaffka

áldott, áldott!

      Újnak mutatja a világot.

      Jöjj távoli balzsamokkal,

      Jöjj, dús, rakott kosarakkal,

      Szép hajóid tülkölve öntsék

      A szigetek aranygyümölcsét!

      Te vagy a gazdag bárkás!

      Te vagy az üde kiáltás!

      – Itt egy megsarcolt, inséges város,

      Minden utcája romos, halálos.

      Hős istenkakas, sugártarajas!

      Kiáltsd fel szívem sok zegzugos házát,

      Verd dobra, mi bennem multas, avas,

      Csináljunk egyszer még tabula rasát!

      – Mosd ki a hullákat friss tengerárral,

      Temessek tegnapot únt kegyelettel,

      Tanuljak repdesni növendék-szárnnyal,

      Utólszor, egyetlenegyszer!…

      Ó, gyermeki reggel! ó isteni reggel!

      1913

      TERZINÁK

      Követlek, mint a nap fényét az árny,

      Mint bús Echo Nárcist sirván követte;

      Szivem vére hull kis lábad nyomán.

      S mint Afrodité szent léptén, megette

      Biborrá vált a rózsa, melyre hágott,

      Mikor szerelmes szép ifját kereste.

      Úgy fátyolozza gyász e szép világot, —

      Hol én futok fehér lábad nyomán, —

      Reménytelen, – mint fény után az árny.

      1913

      ZÁPOROS FOLYTONOS LEVÉL

      Mily sokan vagytok!…

      Millió kis katona gázol

      Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett úton,

      (A végek vad völgyein át már fújdogál a hideg szél)

      Oly kábán egy-ritmusú léptük, oly egyszínű szürke gúnyájuk!

      Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy,

      A szédült sokaságban nem kérdhetik hova, merre?

      Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, – a tébolyt,

      Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,

      Járjanak dúlt faluk útján, vérködben, fagyott mocsáron

      S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal. —

      Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,

      Túl akar jönni, hogy nevezze “enyém”-nek a földet,

      (Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte.)

      … Nem, nem értik… Ki akarta?… Honnan jött e suta kényszer?

      Hogy ember törjön így emberre föld alól lesve mint okos vad

      (Mily jó most a föld vadjának. Kímélik attul a fegyvert

      És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban.)

      Nem értik… Pihenvén néznek a tűzbe és nevetik, milyen egyenlők.

      Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt,

      Bár van amelyik könyvre is gondol és hajdani szép muzsikára,

      De a baka is “rögényezi magát” és lidércet álmod a lángban

      S mind gondol jó asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre,

      … Majd vitatják, kifelé tart-e már a kergült, beteg idő?

      Hogy folytatná ki-ki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer,

      Ám addig szótfogad, mit tegyen, – — húnyt lélekkel megy előre.

      Megadja magát, – — ez a legjobb, – — s próbál az életnek örülni.

      Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: “Ma még élek!”

      Síratlan temet bajtársat: “Ez hűlt ki szegény ma, nem én!”

      … Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tiéd, szerelmem.

      S mily sokan vagyunk.

      Millió picike asszony

      Sír itthon a párja után, méri gyötrődve az időt,

      Ír biztató levelet és könnyje zilálja betűjét,

      Lesi a postát: “Jaj, eleven még a kéz, mely írta?”

      Asztalnál egy hely üres… és torkán akad a meleg étel,

      Keserűn száll özvegyi ágyba: “Mi vackon pihen a másik?”

      Majd imádkozik és tervez, ó, hogy terít majd neki asztalt,

      Hogy kíméli meg a gondtól, – hogy keresi mindenbe kedvét,

      Sohase mond kifogást, engedve hajol szavára,

      Körülte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szívét

      És feledni, feledni segítsen sok vádas, iszonyú látást.

      “Hozd vissza Isten! Csak őt! Ha betegen, kigyógyítom én,

      Csak jöjjön, ha csonkán is… felderítem éltét halálig,

      Ha elrútítva… nézze tükörbe, szívembe magát,

      Elváltozva… én vissza, volt-magához terelem!

      Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentúl!

      – Mily jók leszünk ezután; egyszerűek, békések, tűrők!

      Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?”

      – Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve méri az időt,

      Hogy elbírhassa ép ésszel – idegen munkába roskad,

      Idegen sebet iral, – hátha lát mégis az Isten?

      (Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé.)

      … Jaj, millió asszonyi kín közt ki se ösmerszik asszonyodé…

      S mégis… csak te meg én!…

      Kiáltom feléd most e zord éjszakán át,

      Hogy nincs egyéb mirajtunk kívül és e-kívül nincs egyebünk!

      S ha elmúlunk, – kis szemünkkel a világ húnyja be szemét…

      Emlékszel?… E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött

      S az antik szűzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,

      Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: “Itt harcoltak hajdan!”

      … Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk. Csak mi voltunk!

      … Társam te, harmóniám, első jó s boldog szerelmem!

      Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!

      Kik tapintva egymás szívét: “Egy matéria!” – szóltunk,

      Kik ámulva öleltük egymást: “Szégyentelen ölelés!”

      Halld életem! E mai orkán nem történik mivélünk,

      Közénkesett vakeset csak, nincs értelme, oka