Az élet útján. Margit Kaffka

zsugoriak felszámláltuk régi veszteségeink.

      Egy imaszőnyeg, – sorjáztam sóhajtva, – nehéz és drágahímű szövet,

      Mibe koldus ifjúságom senyvedttűzű rózsáit beszőttem! – — —

      Fojtott levegőjű üvegházam kínnal kibomló virágai,

      Keménykelyhű tagadás-bimbók egy csukott télikertben! – — —

      Gyalulatlan meseláda átokőrzött kincse a tizenharmadik szobában,

      Kincses jóságom aranyesője; egyszeri, első, méretlen pazarlás! – — —

      – Azt hittem én bizony, szerelmes szavam felavató ige,

      Cseppenkint gyűlt grál-vér drága kelyhe szívem; becses ajándék.

      Így magam-őriztem, várva és váltva – azt hittem, koronául adódom! – — —

      – De jött – és letaposta virágos ágyaim, hogy megrövidítse hozzámig útját,

      Végigszaladt szőnyegemen, – még ki se bonthattam előtte egészen,

      Nem úgy jött, mint a király. Sietett kósza kalózként;

      Habzsolva itta a vérbort és összetörte a kelyhet,

      Úton-útfélen kínált csókot olcsón habzsolni szaladt. – — —

      Lesz-é valaha még oly szegény és elhagyott, hogy megmérhesse és megsirassa tékozolt jussát?

      Vagy leszek-e én olyan bölcs, oly szabad és erős,

      – Hogy ne számláljam és ne sajnáljam. De nem tudom, nem bírom ezt! – — —

      Ilyeneken évődtem az éjen és mint aludt vér gyűlt torkomba a keserű emlék,

      És oly fontos voltam magamnak akkor, mint fekélyborította sebek.

      – De kihajnalodott. Az Avenue felett színjátszva hasadt egy felhő.

      (Még villanyfény káprázott itt bár, és éjjeli pincér szaladt – — —)

      S hogy jött kocsim a liget felől, bolond szél rohant szembe velünk.

      És sohse láttam én így a reggelt még – fáradt katonát, kínzott lyányt, friss-szemű írót.

      És különös, opálos mámort kavart fel bennem az emberi szó.

      – “Hajnal – szólt egy idegen ember —, lám, véres világú a felleg.

      Most vérszínnel bomlik a bimbó a világ szövetén.

      Vadul jár a vetélő újra. Tán a szövőszék is recseg.

      Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege,

      Zárt kincsesháznak szellőzni kell már! Gurulni álomkoronáknak, – — —

      Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért,

      És minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull,

      És szent minden cédacsók, ha harcba hevít, vagy harcot pihentet!”

      Hallgattam ez embert, ki szembe ült velem, (de nevét és arcát feledtem),

      És sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó.

      – Hajnal! – gondoltam. – A liget fölött most vérszínvilágú a felhő,

      És rózsaszínell a halvány nők arca, hajszolt katonáké, frissszavú betűvetőké.

      – Ó, testvéreim, ti szegény, kényszeredett szájú leányok a hajnali kimerülésben!

      Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiai, okosszemű fiúk!

      Tetésen teljék ma szívem! Hadd jöjjön robogva minden! —

      Ma még tán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér, —

      Jaj, szégyenek lehetnek ma-holnap kicsiny asszonynyavalyák! – — —

      “Férfiak! szóltam halkan – és szép, éber szemükbe néztem. —

      Ha netalán lesz valami, – ne feledjetek izenni nekünk is!

      Mi szívünkkel bíbelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szívünk,

      Mosogatjuk könny-vízzel, díszítjük szerelemrózsák kárpitjaival, mi szegénykék.

      – De egy-egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot.

      (Jobb minekünk rohanni rohammal, mint sírni, várni, szülni és félni.)

      Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre.

      S mint más, eddigi forradalomkor, uszítsatok minket is barikádjaitokra megint.

      – Mint fülledt szalmakazal, fölös létünk heve jó lobot vetni és hajtani csóvát,

      És kisarcolt, szegény tetemünkkel majd tömjétek a sáncokat!

      Férfiak! Ha netán lesz valami, – ne feledjetek izenni nekünk!”

      1912

      ALKUDOZÁS… MÉG MINDIG

      Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,

      S én napnyugat idegenéből sietek, – hívást hallván,

      És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,

      És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón

      Nyújthattam volna kezem: “Örökre köszönöm neked!”

      (És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet)

      Úgy megyen el, – köd utána, – sohase hallatja hírét,

      – Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,

      Asszonyvadászó módja sok széltibe-hírelt fogását,

      Ha soha nem tudom meg,

      Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.

      … Hajdani, akkori képmásom, babonás lágy viasz-tetem,

      Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.

      – Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,

      Mosolygó kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt,

      És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,

      Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját.

      Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. —

      De már oly rég nem, – már sohase nyílik ki az a fiók!

      Feledte, – felé se néz. Néhány új bábuja van.

      Mi lesz velem már?

      Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szívem.

      Ó, lehet nekem a világba még örömem!…

      El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!

      S egyszer meglátom a fjordok vizét, addig meg nem halok!

      Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!

      És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő!

      – Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.

      Könyveket írnak az írók! – van, aki fest színnel, ónnal,

      És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek.

      – Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! —

      És emberek, a javából, mondják: – bízni lehet baráti kezemben!…

      Haj,