Az élet útján. Margit Kaffka

nem futok. Meg tudok állni a mezőn.

      Bálványként állok őrt az útfelen merőn,

      S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

      Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók,

      Hosszuhajú hajadonok láncfüzér-táncba.

      Moáb és Hámmon jövendő anyái tán… Jöhetnek!

      Elhagyott kerteim felé sietnek dalolva szegények.

      A ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot,

      Ahol koszorúm lehullt… De bölcsebbek tán e szűzek.

      Most már én – kőszobor – állok!

      Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók.

      Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában

      Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

      Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!

      Most másra hullnak a szent szók, és másnál vannak a percek,

      S a régi, sarlós boszorkány ott úszik az égen, – a hold.

      Ugyanaz a hold, ki tanúja volt,

      Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,

      És látta sebesült szívem és látta leplezett szívét.

      … Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még, és szagosak a tavaszi kertek,

      De itt kénköves esők vertek, itt minden hamu és üszök.

      Mindegy! – Én magosan állok. – Majd szívemig átkövülök;

      És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.

      1912

      PRÉCIEUX VERS A FÁJDALOMRÓL

      Gondolom: lehetne szelíd vendégem, borús barát;

      A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,

      Formásan, ezüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,

      Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.

      “Mi lesz velem? – Még élek! – De nem bírom tovább!”

      Gondolom, fegyverem is lehetne a fájdalom talán!

      Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szorítna,

      Valami álom-igazért könnyű halálba uszítna,

      Hit-sarkantyúval űzné tajtékos paripám;

      És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.

      Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.

      Mint régi mártírokét, kik karjuk keresztbetéve

      Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére

      Már látta megnyílni az üdvöt, boldogok énekes honát.

      Ó, misztikus kéje a kínnak, – hol keressem gloriolád?

      Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;

      Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakírok husán,

      Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán

      Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva

      Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.

      Ó de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,

      Tűzpiros rózsán, – amivel ablakon int be a kedves

      És betérvén asszonyához, – gyermekin kegyetlen kézzel

      Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. – — —

      – Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,

      Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?

      S a lélek döbben csudálatos csendben:

      “Ez az ajándék! Ezért születtem!”

      Mennyi szépség is lehetne tebenned. Szenvedés! – —

      S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle

      Rendes rímet ragozva, – formásan, finomkodón;

      – Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,

      Megcsúfolt, pellengéres, koszorútlan az enyim,

      Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át —

      – Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,

      Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként! —

      – Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,

      Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan,

      S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! —

      – Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!

      Túl a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám. —

      Hát eltanulom tőle én is, – és rikoltom, nehogy sikoltsak

      És danolom fuldokolva: “Hej, magam is így akartam!” – — —

      – — – De régi, szép könnyeimért tudom; hogy mégiscsak kár volt!

      Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!

      Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!

      Dolgaim fontossága! És minden!

      Az életem!

      De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!

      És írni felőle!

      1912

      HAJNALI RITMUSOK

1912 május 23

      Éber mámorú hajnal. A magyar Avenue-n még villanyfény-kábulat.

      Az éjjeli pincér lankad már, de friss kávé zamata páráz.

      A liget fölött kéken és sárgán – — oly különösen hasad egy felleg.

      – Jönnek a liget felől nagy, csukott, suta batárok,

      Hurcolva a csók-árút; parfőmmel locsolt szemetét a városi, éber éjnek.

      – És jönnek a körút felől merev rendei váltott katonáknak,

      Fáradt csapatok, kik ingyen őrizték ma a fülledt rend zavaros álmát.

      – És jönnek munka-asztaloktól éjjeli dolgú hadak betűkatonái.

      Fehér és fáradt és derűs-szép homlokukba felhőz a hajnal opálja,

      És beidegezve agyuk még friss ötletre, szócsatára a nyugalom előtt.

      – Én is idejöttem ma – nyitott kocsiban, éberen és fehéren e hajnallal;

      (Nem álomtól bedagadt idegekkel, nem is vágy-játéktól ziláltan. Csak szomorún.)

      És sohase láttam tisztábban az Avenue-t én, se várost és árut, se arcot és harcot

      És sohase hatott így elevenig bennem az emberi szó.

      “Most már jönni fog robogva minden!” szólt szembe velem egy ember,

      Akit sohse láttam idáig és elfeledtem már a nevét.

      Ültem az éjjelen át új pajtással egy tarka és furcsa sarokban.

      Messzi