Az élet útján. Margit Kaffka

szomorúságot

      Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.

      Azt mondom: “Nincs már mondanivalóm!”

      És nincs tovább!

      Percek szűzességét már nem zilálom.

      (Bús jóra-változásom!)

      Terellek máshoz, drágák, – béke rátok!

      Szánom és szívelem e mást

      És megbocsátok.

      Eltökélt, szelíd tagadás

      Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.

      Semmi leendő!

      Csak zengő, altató sohák

      Kongatnak a szívemen.

      Már nem tudom, kiért sírok,

      (Cserélem, vagy feledtem)

      Ha néha sebten

      Fújom el este a lámpát

      S felrémlik, mint álom, a régi ok.

      Tán új ok ellen fétisül nekem.

      Mert az új – idegen,

      Mint vendéglátó házban a cseléd.

      Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?

      Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

      Így ösmerem

      Szívem! —

      (Kongatnak benne félrevert Sohák

      Messze tűzvész-csodát.)

      Benn valahol tobu-szentélyek vannak,

      Órák, szavak, szobák,

      S tudom: meghalok, ha nem tisztelem…

      – Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!

      1912

      TÁN ZSOLTÁROK ELÉ

      Egytájban a halál értem izengetett.

      Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, —

      S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,

      Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. —

      Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett

      Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén

      Vigyáztam a szívemet százszor is én:

      Bírok-e? – Várok-e? – Félek?

      És elvégeztem, hogy maradok: élek.

      Most nekem már menni kell.

      Kivilágított termekbe sietve nyitni,

      Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.

      S hol két szempár sugara egymásba tüzell,

      Közöttük haladni el.

      Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,

      Ismerős párok, tilosba-járók.

      – Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?

      Erős-e ellened Élet, a vértem?

      (Pedig jobb volna, tudom,

      Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.

      Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet

      És megbékélni, bizony!)

      Eljön-e az Úr majd, ha hívom?

      Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek

      Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,

      Mely csak kitárul se adva, se kérve, —

      Lehajthatom-é egyszer fejemet?

      Feszült lelkem belesimulhat-e végre

      Az Isten óriás köd-tenyerébe?

      1912

      FURCSA ESTI GONDOLATOK

      Jó volna már halva látni,

      Ártatlan néma halottnak,

      Beszórni ibolyákkal,

      Beharmatozni könnyel!

      Képe, mely torzul folyvást,

      Rongyoltan haloványlik

      Szívem vakult tükrében —

      Rögződne régi színekkel.

      Nem jönne senki hozzám,

      Ki kezet fogott vele aznap,

      Nem híresztelnék hirmondók:

      Ezzel is, azzal is látták.

      Én is mind egyedül járnék,

      S gondolnám dac nélkül, pihenten:

      “Mért is lett volna jobb hozzám?

      Életemnek többje volt ő így.”

      Az útja már ferdére fordult,

      Rossz plánéta alatt járt épen,

      Amikor sorsomba tévedt,

      S nem kérdve: “Szabad?” – benyitott.

      De ennek már vége, vége!

      Itt rossz órában láttuk meg egymást,

      Tán mához százezer évre

      Illőbben találkozunk!

      Igy búcsúznám: Béke, béke!

      Megáldanám halottam! —

      Beszentelném szelidült könnyel,

      Betakarnám ibolya-gyásszal

      És szabadulnék végre,

      És szabadulnék végre!

      1912

      INDIVIDUUM

      Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük

      Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.

      Siket echó felel: Magad vagy! Magad!

      Jaj, kisértet-arcok az emberi arcok!

      Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.

      – Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!

      Mit tükörből látok, nem igazi arcom!

      Futnék tőle – én szörnyű varázzsal vert.

      Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!

      A csillagok földén sincs senki, senki társ!

      Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten,

      – S nem tudhatom, hogy mit érez a kisgyerekem.

      Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.

      Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.

      Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?

      Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?

      Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?

      – S hova ejtenek, ha leejtenek?

      1912

      EZ VOLT AZ: “IGEN”

      Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!

      – Már semmitse kérdek! —

      – Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?

      Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,

      Tudja előre