Az élet útján. Margit Kaffka

már velem?

      Alig érzem a nyár langyos éjszakáit,

      Már tél huzódik a vidék fölé,

      Már jön a tavasz nedves, esős szele.

      Megint húznak a vad hattyuk felettem,

      Szívem tele kínnal. Ó hányszor, hányszor

      Láttalak jönni-menni, bús madarak!

      Elvirulnak céltalan a krizantémek…

      Szegény virág, – én – megvetett, nyomorult!

      Senkinek sem jő kedve leszakítni?

      Örökké ablakomban ülök és várok,

      – Még mindig nincsen a nappalnak vége?

      Finom eső áztatja a réteket.

      Halk saruján az alkonyat leszáll;

      Gyöngéden öleli a földet az éj…

      Bennem minden, mint tegnap, úgy marad.

      1913

      AZ ISTENEK TÁNCA

Li Taj-po

      Fuvolámon, szép jade-fuvolámon

      Egy dalt mondottam; emberekhez szólót,

      – Az emberek nem értették. Nevették.

      Fuvolámat, szép jade-fuvolámat,

      Az ékest, karcsút, drágát akkor én

      Megbántva, búsan égre emelém,

      S feldaloltam dalom az isteneknek.

      – Megtisztelve köszöntek ők felém,

      És a kigyúló fellegek színén

      Zenémre halhatatlan táncba kezdtek,

      S én fujtam ékes jade-fuvolámat…

      Azóta, – ha az embereknek dallom

      Dalom, – szép, karcsú jade-fuvolámon,

      Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.

      1913

      SZERELEM-RÉSZEGSÉG

Li Taj-po

      Langyos szél jár a palota-kerten át,

      A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.

      A teraszon, hanyagul hátradőlve

      Jólléte színes selyemvánkosain

      Pihen a császár dús lakoma után. —

      Előtte táncol Si Csi… ragyogva, mint a csillag,

      Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,

      És mosolyog… mosolyog csudálatosan,

      A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;

      Gyengéd csipői ringatják a vágyat,

      Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.

      Így illan, lebben, – míg édes bágyadás

      Önti el forró, halovány tagjait.

      Hulló virágként hull lágy lépte már, —

      És elomlik epedőn a Királyi

      Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,

      Odakúszik, felkönyököl és vár…

      A szűzi Si Csi… epedve dől oda…

      1913

      A PORCELÁN PAVILLON

Li Taj-po

      A kicsiny, kerek tavon

      Fehér és zöld porcelánból

      Díszlik egy szép pavillon.

      Mint a tigris háta sávval

      Ívlik a jáspis-híd által; —

      Parttól a pavillonig

      Szökken a híd.

      S ott, a kedves házacskában

      Jóbarátok szép sorjában

      Ülnek. Mind iszik, nevet.

      Némelyik ír verseket.

      Köntösük bő selyemujja

      Hátracsüng. Selyemkámzsájuk

      Kényesen nyakukba hullva.

      – Ifjak, szépek, jóbarátok.

      A kerek tó sima tükrén

      Újralátszik mindez szépen,

      Fehér és zöld tükörképben,

      Porcelános tisztán, büszkén!

      Mint egy félhold ívlik a híd

      Fordított alakja át; —

      És sok ifjú jóbarát

      Verset ír, kacag, iszik.

      Ülvén fejük tetején

      A fehér-zöld pavillonban,

      Mely a tornyán áll azonban

      A kerek tó tükörén.

      1913

      AZ EPEDŐ

Csen Haj

      Fínoman festett ajakú

      És tussal írt szemöldökű szép!

      – Ha rád gondolok, az okosság

      Elszáll szívemből páraképp.

      Szobámban kis lakkdoboz áll.

      – Most tudd meg a vétkem; —

      Halk szájam egyszer csókkal tapadt

      Rá lélektelen sötétben.

      E kis tárgyat, – hogy is emlékeznél? —

      Hókezed érintette.

      Atyád boltjában nyújtottad felém

      Egy tavaszi este.

      – Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer

      Elmondanám kínomat,

      Kacagnál merészségemen, —

      Ó, mért is láttalak?

      Szellőcske volnék, nem lenne tilos

      Szépséged körül lengeni nékem.

      – Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő,

      Kéjes, vágyó, forró, csengő

      Szél volna az! – Ó, drága szépem!

      1913

      SZERELEMDAL

Shei Min

      Oly áldott a te két kezed,

      Hogyha belőle szőhetne a len,

      Nem volna egy virág se szebb

      A réteken.

      Oly gyöngéd kis lábad nyoma,

      Mint lepkeszárnyon lehellet.

      Nesztelen úgy suhansz tova,

      Mint égen a karcsú felleg.

      Hangod oly édes, tiszta, mint

      A fülemile-dal a csalítban.

      – Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,

      Úgy suttogsz halkan.

      Szépek az ifjú barackfák,

      Virágos virágaik dísze,

      De sugárzóbb a te pompád:

      Bár hajad éjfekete.

      Te vagy a virágok virága,

      Madárdal, tavasz és felleg.

      Csak