Az élet útján. Margit Kaffka

a piros labdát tavaly elvette tudod

      Egy rossz csirkefogó az utcán, – mert tavaly még kiscsacsi voltam,

      De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám!

      … Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért?… Add csak az arcod!

      Hajolj ide. Nem tudsz?… Aki nem mozdul, az lusta – érted?

      Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz!

      Itt fáj – a homlokod? No, mindjár’ nem fáj, csak odaérjek!

      Hopp!… Még egyszer!… Harmadszor… És egyet még ráadásba.

      Így! Látod, hogy már meg is gyógyult?

      Ugye kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!

      N-n-na!…

      De most már aztán játsszál velem!

      1911

      UTOLSZOR A LYRÁN

      Egyszer varázslóasszony képébe jött, “Véletlen” volt a neve.

      – “Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, kéményen át is.

      És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged kereslek hajnal óta« – szól.

      De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára… mégis csak a halálod előtt.

      Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj.

      Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. —

      Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd elé,

      Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!”

      De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.

      – “Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár.” —

      Egyszer mondtam: “Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik, jön a nyár!”

      De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.

      Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen

      És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt…

      Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz;

      Itt ülök s elzümmögöm “utolszor a lyrán” még magányom hegyibeszédét.

      “Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta szívét,

      S ágytól-asztaltól az élettől elváltan még élni tud,

      Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s torz alakokkal.

      S lapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni készül.

      Ki – bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét

      És nem állt kezéhez a lyra, – de menni idejébe tudott.

      Ki leszerelvén – megértette és feloldozta sorsát és magát,

      És egyedül, egyedül, egyedül mehet a halála elébe.

      1911

      ÁRIÁK

I. Religioso

      Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!

      – Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. —

      A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,

      Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.

      S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,

      Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,

      A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,

      Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.

      – És Magdolna ott a falon – Halálfej és ostor e képen. – —

      Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. —

      – De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden

      Feltépve és kitárva, – s ha erre gondoltam, úgy féltem.

      S e percbe’ zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.

      Halk harmónium-etüdök – az Áve – oly habozó, tévedt

      Zsolozsma – oly kérni-félő —, mint aki reményt nem kérhet,

      Vagy félelem és remény itt csak ily reszketeg, bús zavar tán! – —

      – — tudtam, a tüdőbeteg nővér – ő játszik. Szép betegem!

      Szédülten hull sápadt csuklója le barna csuhátul övezten;

      Húszéves volt és szent. Én forrón, rajongva szerettem,

      S hallottam, hogy mondták: “Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!”

      Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!

      A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;

      Isten szűzfehér báránya – és patakzó Magdolnavérek.

      Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.

      Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!

      Ó, csukló, bennszakadt sírásom! – Ó, dermedt, halottszínű nap!

II. Sostenuto

      Évek béna seregje

      Száll nyomtalanul —, de néha a perc vergődve áll,

      Mint denevér szárnykiszegezve;

      S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.

      – Kérdeztem: “Még meddig bírom

      E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,

      Lyány-otthonom?”

      De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,

      Vergődöm szárnykiszegezve,

      Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!

      – Itt vállamon homokhegy; – az eddigi élet,

      Szokás, szó, törvény, – hogy zúdulna, esne,

      Visszaomolna, betemetne.

      Emlékszem, – valakit vártam,

      Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett

      A rekedt csendű nyárban,

      Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. – —

      – — Talán nem is szerettem!

      De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,

      Elfoly az élet felettem!

      Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.

      – Most kapu nyílott – végre!

      Nem! Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,

      Gyerekhad játszik, visongva a forró, sárga homokban. —

      – — A torkom elszorul égve. – —

      Már nem jön! Vége!

      S az utcában, valahol messze

      Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,

      – Jön gyötrődve, közeledve, —

      Mintha