Az élet útján. Margit Kaffka

álmodik az éj,

      A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva

      S a remegő, szomjas virágbibékre

      Most pereg le a hímpor lágyan.

      Az éj szomorú szemén a fehér ködudvar

      Mint a vágy gyűrűje, mint az epedés árnya,

      Úgy feküszik. – Sápadt boszorkafény

      Csak árad, ömlik, mint tejszín folyam,

      Széttört sugárok, – száz fürge ezüstgyík

      Sajogva szökdös a fák levelére

      Vagy elsurran néma kövek mögött,

      Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,

      S a karcsú oszlopok magasabbra nyúlnak.

      Csend, – csend! Ez ma a rontás éjszakája!

      És lassan, mint aki előbbre-előbbre görnyed

      Az ajk fölé, amit tilos csókolnia,

      Úgy hág magasabbra az éj szeme, a hold.

      S egy percben – mintha megállna. —

      Már leszakadt róla a felleges árnyék

      Foszló, halovány ködkisértetek ott fenn,

      Elnyúló testűek, karmának sietve az útból,

      Mögötte csak a setét, örök ég

      Virraszt hallgatva, mélyen, csodamélyen,

      – Egyszerre, – megreszket a holdfény.

      Villanó sugara egy ablakba ütődik

      A hószínű, csendes palotán,

      – S úgy tetszik, – mintha zörrenne is az ablak.

      Aztán valami titkos jegyű folt,

      Kuszált betűi a rezgő, futosó fénynek,

      Látszanak írva egy kőszobor alján,

      De csak egy percig.

      Odabenn árnyak kelnek, köszöntik egymást

      A lenge márványívek alatt,

      Ám gyorsan ijedten szétrajzanak újra.

      Csend, – csend! Valami készülődik itten,

      Valamire vár,

      Valakit hív, keres, akar a hold.

      Im, nesz nélkül kitárul az ajtó szárnya,

      S a lépcső fokán, az alabástrom-küszöbön

      Kilebben a néma asszony. – Szeme lehunyva,

      A homloka sápadt, és az ajka körül

      Vonaglanak titkos, rekkenő lázak.

      Lépése nesztelen, s imbolygó, mint a lidércfény.

      Ám hosszú köntöse tarkán teleírva virággal,

      Halovány irisszel, lengő, hajladozó silliomokkal,

      A karcsú szárak átfogják, simogatják a testét,

      A halkvonalú, finom, pihegő testét,

      Lágyan omolva rá, s összetapadva

      Saruja kötésén, mint hév ölelés.

      – Megáll. Az arcát lassan fölemeli a holdra

      S az rávillan, – ittas, ujjongó csókkal,

      Forró, vad, szomorú sugárcsókkal,

      Behinti vele a vállát, a köntöse virágit,

      S ő hátrahajol,

      Sötét haja villódzva, kibomolva esik szét,

      S visszamosolyog rá gyöngén, asszonyos-engedőn.

      Egy perc.

      – A kert minden bokra egy hallgatag őrszem,

      Minden kis levél lehellete visszafojtva,

      Minden virág értőn, okosan lehajtva fejét.

      Csend! csend!

      Kék pára száll fel egy urna száján,

      Egy kőurnából, a pillérek megett,

      Hol játszva fogózik beléjük a korlát,

      Nem látta senki. Erre suhant el a mámor.

      – S a palota asszonya fölemeli karját,

      Remegő virágkeze a köntösbe fogódzik

      A kebel táján, és megbomlik a kötés,

      Feltárva a bűbáj. A halvány silliomok

      S a lenge iriszek szomorúan engedik el

      A bőr meleg, sárgafehér selymét,

      – Hol kék erek lüktetnek haloványan, álmodón.

      – S fonnyadtan esnek le a karcsú, füzéres bokához.

      Egy perc! Egy felcsukló sóhaj perce az egész, —

      S összeremeg a csudás test,

      A kebel, a váll, a halkhullámu csipők,

      A gyönyör kígyója átcsavarodik rajta,

      Aztán lesiklik. Egy lüktetés még, és vége.

      Most megmozdul az asszony. Felnyitja szemét,

      Tévedezőn, törötten reszket meg a fénye,

      S a földre mered tünődve. Aztán lehajol,

      Fázón magára húzza a leplét,

      Hervadtvirágos szomorú leplét,

      – Ráborul újra a sok letörött irisz,

      Összecsuklanak a fáradt silliomok.

      S ő megindul roskadón, lehajtott fővel

      Oda, ahonnan jött, – a néma asszony.

      – Odalenn hűs szél támad a fák közt

      Sóhajtanak a szegény termős virágok,

      Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,

      Mert ez a rontás éjszakája volt!

      – — Az égen viharjós, fekete felhő

      Vonszolja testét lomhán, – míg eléri

      A sápadt vőlegényt és befödi arcát

      A holdnak.

      1906

      PROMETHEUS

      Köszöntelek, te mennykőhullató

      Sötét Kronides! Emlékszel-e rám még?

      Akit legyőztél, – én vagyok az.

      Kinek bolond, nagy titánszíve

      Egykor fájni tudott. Szeme könnyes volt,

      Mert nem nézhette ama férgeket,

      Az “ember”-nek csúfoltakat, kiket sáragyagból

      Én-képmásodra alkotál,

      S kik méltók hozzád, bizony,

      Mert úgy kéjelegnek az egymás kínjában,

      Mint az övékben te, fejedelem.

      … Egykor fájt nekem sebük.

      Szántam undok fekélyeiket és

      Gyógyszert mutattam hegyi dudvák levében.

      Láttam, hogy a sötétbe’ rajzanak,

      Tolonganak bután, – iszonyú volt.

      El kellett lopnom fényedet nekik,

      Király, mert – vakon éltek.

      Majd néztem a kezükformálta ércet,

      S az agyagot; mily balga, tehetetlen

      Értelmet