Az élet útján. Margit Kaffka

a kezemet megfogtad!

      Nem, nem is mireánk néznek,

      – Tán bölcsek e fiatal fák?

      Én nem megyek tovább innét!

      – A tó szeme most kinyílott,

      Reggel van, árny van, a tó mély…

      Én nem tudok elmenni innét.

      Te várj meg engem a parton…

      A tóba lenn egy mese-rét van.

      Ha feljövök – ezer év mulva, —

      Légy te a parton!

      1905

      HÍREK

      Azért jön a tavasz, hogy bimbót fakasszon!

      Felnőtt a falunkba’ három szép kisasszony.

      Az egyik a jegyző barnapiros lánya,

      A másik a zsidó bérlő nótás Fánnikája,

      Harmadik meg a Nagyasszony

      Gyenge violája.

      Együtt jártak az erdőbe kék ibolyát szedni,

      Kakuk szavát, Kati bogárt sorra elkérdezni,

      Cigányasszony meginstálta, köpködte a kártyát,

      Úgy mondta a jó jövendőt:

      Jegyeskendőt, víg esztendőt,

      Hírt, levelet, házibékét, papot, gyerekáldást.

      Ahogy elvetettek, be is boronáltak,

      A bérlő udvarán sátort kalapáltak.

      A városi boltos… bizony gyatra legény!

      Halvány, szomorú volt a menyasszony, szegény.

      Mifelénk azóta

      Nem csendül a nóta,

      Zsidó bérlő szép leányát nem láttuk azóta.

      Szorgos öreg télbe’, ádventi időbe’

      Pápaszemes úr jött hivatalnézőbe.

      Hiányosság volt e? Úgy kelletett lenni,

      A jegyző urunknak el kelletett menni.

      – Úgy hallók magától

      Ángya-asszonyától:

      Pesti dáma, híres dáma lett a barna lányból.

      Kék ibolyák mikor újra illatoztak,

      Az udvarház felől kék koporsót hoztak.

      Kilenc dali legény kardosan kisérte,

      Szerszavas asszonynép fennszóval dicsérte…

      Hajnalszínű egek, ó, harmatozzatok,

      Szép, tornyos fellegek, ugyan boruljatok!

      Özvegyasszony lánya, hervadt violája…

      Így veszett ki a falunak minden szép leánya.

      1906

      LACKÓ

      Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,

      Édes, pihegő, bimbószínű lény.

      Vér lüktet benne! Eleven valóság!

      S nézem kétkedve, tanakodva én.

      Vánkospihéit elzilálni félek,

      Már szétterült az álmaim felett,

      Már átölelem féltve, mikor ébred,

      Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!

      – A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.

      Jött valakim, aki nem volt idáig,

      – Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,

      (Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)

      Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!

      Hát vége volna a titáni hévnek?

      Nagy száguldásnak viharparipán?

      Közelebb jöttek-é a messzeségek?

      Nem! – Csakhogy itt… engem keres az Élet,

      – Az csak a párna fodra, Csacsikám!

      Már halkan úszik a soktornyú város,

      A légemelte, rezgő, csalfa kép

      Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos

      A vágy, – szétfoszló, lenge párakép.

      Viharzó tapsok zaja szerteszéled,

      Homályba hullnak kísértő szemek,

      Kilobban a tűz, elhallgat az ének,

      Itthon maradtam – mindörökre véled.

      Egy álom int még… Ne sírj! Nem megyek.

      No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.

      Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!

      Se lát, se hall egyébrül az anyád,

      – Tejszagú, édes kis testeden át,

      Csak azon át szabad az út már nékem.

      Halkan hívó szók még kísértenek,

      De a kiáltásnak ereje nincsen.

      Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!

      Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.

      1906

      RODOSTÓ

      Mikor beköltözött az örmény negyedbe,

      Gyér udvarát kemény regulába szedte.

      Jóreggel harangszó, mise nyáron, télben,

      Rendre sorakozott kiki az ebéden;

      – Ő maga ült fejtül… Nagymesszire nézve,

      Nem látta, hogy keshedt az urak mentéje.

      Ír-olvas napestig – vadászgat gyakorta —

      Francia gróf izent – be sem bocsátotta,

      Mert a titulusban esett vala vétség,

      Fejdelmi személye várta, megkövessék.

      – Gőgös magyar úr volt.

      Aztán évek szálltak. Fakóbb a reménység,

      Megritkul az udvar, gyérebb a cselédnép —

      Ő a kályhatűznél, kis faragószéken

      Fúr, csiszol, vesződik – átizzad egészen —,

      Gyönyörű szakálla faforgáccsal teli,

      Csendesen elfordul… maga is neveti.

      De néha megborzong hűs, tengeri szélben,

      Fáradt lesz, elszunnyad forró, nyári délben,

      Fiát emlegeti; jön-e már, hol késik?

      Hogy ott van, reszketve simogatja végig…

      – Csendes öregúr lett.

      Évszázadok multak. S egyszer – mért, miért nem —

      Ócska sírt bolygatnak messze tengerszélen,

      Avatag koporsót felkapja ölébe

      Fújó gőzparipa – lihegve fut véle.

      “Diadal!” S kigyulnak kérkedve a máglyák.

      “Diadal – hazajön!” seregek kiáltják.

      Sok drága puskaport égbe lövöldöznek,

      Farsangos látásra asszonyok