Egri csillagok. Gardonyi Geza

katonák ezalatt odaérkeztek.

      – Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.

      – Sokan? – kérdezte Dobó.

      – A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.

      – Hát eredj vissza – dobbant rá Dobó haragosan —, aztán nézd meg, hogy hányan jönnek! Szaladni akkor is ráérsz, ha kergetnek.

      A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.

      – Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.

      – Dehogyis – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még harcot.

      Néhány perc múlva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindzsi.

      Most már csakugyan kergették.

      – Nyissátok ki a kaput – mondotta Dobó.

      És a puskásainak is szólott:

      – Lőjetek!

      A tíz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt.

      Megfordultak, és visszaügettek.

      A szabó benyargalt a nyitott kapun.

      – Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.

      – Ezren – felelte a szabó verejtékesen és lihegve —, talán többen is.

      – Az semmi – felelte Dobó —, ha csak százan vannak, akkor ma még táncolunk is.

      – Ezret mondtam, uram.

      – Jól értettem – felelte Dobó. – Ha te ezret láttál, akkor csak százan vannak, vagy annyian se.

      A falu végén füst gomolygott föl.

      Az akindzsik már gyújtogattak.

      – Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.

      – Széna, szalma az, ami ég – felelte Cecey.

      És hozzápöngette a kardját a kapu tetejéhez.

      Akkor előbukkant az úton a félszemű janicsár. A derekán páncél. Az övében tőrök és pisztolyok. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigány-hóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindzsi, s oldalt egynéhány gyalog futó aszab.

      Égő csóva a kezükben.

      – Móré László! – harsant fel Dobó, a lábával is dobbantva. – Te ország szégyene, te pokolravaló!

      A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.

      – Ne higgy neki! – szólt az elsápadva. – Én nem vagyok Móré. Téged akar bolondítani.

      A janicsár megállította a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.

      – Ismerlek téged is, Jumurdzsák! – kiáltotta Dobó. – Hát ez a török becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál? Rabló vagy, zsivány vagy, mint a cinkosod!

      A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.

      – Gyere csak, gyere, te bolond! – kiáltotta Dobó. – Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz jófélét.

      S rácélzott: eldurrantotta a puskáját.

      Jumurdzsák meghanyatlott a lován. Lefordult, lehuppant a porba. Szinte egyszerre dördült a többi puska is s a török pisztolyok.

      Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré, ahogyan csak bírta, csépelte.

      – Ott fut az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.

      Azok egy percre elhőköltek, de aztán dühös ordítással és ropogással rohantak Móré után.

      És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:

      – Tíz… húsz… negyven… ötven.

      Várt még egy percet, aztán leugrott az emelvényről.

      – Lóra, fiúk! Nincsenek ezek hatvanan se!

      Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:

      – Azt a páncélos törököt, ha még él, zárjuk be! A falubeliek verjék agyon a gyújtogatókat!

      És kiszáguldottak a kapun.

      A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kígyódzott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva rohantak ki a kapun valamennyien.

      Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdzsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szíve fölött horpasztotta be a páncélját.

      – Kötözzétek meg – mondotta Cecey —, és vezessétek az udvarra.

      A török szótlanul engedte át magát a kötözésnek.

      – Tudsz-e sakkozni? – harsant rá Cecey.

      A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:

      – Nem.

      Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elborított arcát az árokból.

      – Kötözd csak – mondja az egyik paraszt —, míg amazt agyonütöm.

      – Megállj – mondja Cecey.

      Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz, és a kardját a mellének szegezve kérdezi:

      – Tudsz-e sakkozni?

      – Kaplaman – feleli a török bágyadozva.

      – Sakk?

      – Sakk, sekk, matt? – kérdezi nyögve a török.

      – Az, az, Mahomed rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!

      9

      Dobóék csak este tértek vissza. Sok köpönyeget, páncélinget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Meg egy rabot is: Móré Lászlót lovon, kötözötten.

      – Ennek a farkasnak valami jó vermet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.

      Cecey szinte ugrált örömében.

      – Hogy fogtátok el?

      – Az akindzsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utolérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el.

      – Mind levágtátok?!

      – Amennyit lehetett.

      – Hamar a legszebbik tinómat! – kiáltotta Cecey vígan a szolgáinak. – Nyársra! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót gurítsátok fel a pincéből!

      – Még ne! – mondta Dobó, hogy utánatekintett a kamrába kísért Mórénak. – Hol az a Gergő gyerek?

      – Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.

      És halkabban folytatta:

      – Ne szólj róla, hogy az anyját megölték.

      – Hát megölték?

      – Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyújtogatás közben, és leszúrta.

      – És az aranyak?

      – Az