Egri csillagok. Gardonyi Geza

tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettük hasalt. A tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan nézett a törökökre. A félszemű janicsár rájuk pillantott néha. Ott hagyta őket a leánnyal a kocsi tetején.

      A tűz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyúkot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészítésén, s alig negyedóra múlva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson. A török egy tarhonyás zsákocskát oldott meg.

      Az erdei levegőbe étvágyindító ételszag vegyült.

      4

      Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

      – Hogy a hetedik pokol emésszen el – ordított rá a félszemű janicsár —, mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?!

      A paprikás a raboknak került, a cigánynak nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült cobákokat osztották meg maguk között.

      A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány fölkelt. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán így csicsergett:

      – Nagyságos, méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!

      A Gyomorzsáknak nevezett félszemű – valójában Jumurdzsák – megfordult, és gúnyosan sunyorított:

      – Idekukorikolnád a magyart, ugye?

      A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat elgondolkodva forgatta.

      A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, osztozkodtak is. Egy lelógó bajuszú, komor akindzsi kis vasszekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszítették. Aranypénz, gyűrűk, fülbevalók dőltek ki belőle.

      Osztozkodtak a tűz mellett.

      Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmetes, különös arc volt neki az a csupa bőr fej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. A foga ínye is kilátszott, mikor nevetett.

      Vastag szarvasbőr övet húzott elő a dolmánya alól, hogy a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.

      Gergőnek rajta állt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket, és hogyan rakosgatja bele egy kis nyíláson át a pénzét a nyeregkápába.

      – Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.

      A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.

      – Nem kell – felelte.

      Kis idő múlva odaszólt a papnak:

      – Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.

      A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.

      – Hát mi kell, fiam?

      – Tisztelendő uram – szólott a legény sötéten —, gyóntasson meg engem.

      – Minek?

      – Annak – felelte a legény —, hogy tisztán menjek a másvilágra.

      – Messze vagy még te attól, Gáspár.

      – Nem olyan messze, mint gondolja.

      Pillantást vetett a törökök felé, s folytatta:

      – Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, idejön az a török, aki engemet megfogott. Idejön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.

      – Ne tedd azt, fiam.

      – Márpedig én megteszem, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszúrom! Bele a hasába a kutyának! Hát csak gyóntasson meg engem.

      – Fiam – mondotta nyugodtan a pap —, én nem gyóntathatlak meg, mert én lutheránus vagyok.

      – Újhitű?

      – A neve új hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus ránk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat? Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megtörtént, hogy a magyar rabokat megszabadították.

      – És ha nem szabadítanak meg?

      – Isten jósága elkísérhet az utunkon. Van olyan ember nem egy, akit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Aztán csak hazakerül. Gyere, fiam, egyél. Az evés megcsillapít.

      A legény komoran nézett maga elé.

      A pap újból megszólalt:

      – Minek hívtál, ha nem hallgatsz reám?

      A legény erre fölkelt, és odavánszorgott a többi közé.

      A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány, rongyos cigányasszony is. Annak a keze-lába cigány szokás szerint börzsönnyel[2] van bepirosítva, de még a haja is.

      Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigány nyelven Sárközivel, a ragyás cigánnyal.

      – Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.

      – Nem – feleli a cigány —, eddig még egyszer se volt a.

      – Hát mit beszélgettek cigányul?

      – Ast mondja ezs azs asszony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.

      – A jövendő Isten kezében van – szólt rájuk a pap. – Ne cselekedjetek az ő nevében semmi komédiát!

      A férfiak között két idős ember is ült. Az egyik egy sebhelyes arcú, szótalan, úrforma ember, akiről nem lehetett tudni, hogy úr-e vagy cigány, mert semmi kérdésre sem válaszolt. Az az ember égettpuskapor-szagot hordozott magával. A másik a terebélyes arcú paraszt, aki a pappal volt egybeláncolva. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.

      A rabok, ahogy ott ették a paprikás ürühúst, csöndesen beszélgettek.

      A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.

      – Sehogyan – szólt röviden a nagy fejű paraszt.

      Lenyelte a kanál húst, és folytatta:

      – Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

      – Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.

      – Ott – felelte a paraszt, mélyen belemártva a kanalát a vaskondérba —, tíz esztendeig söpörtem én a török földet.

      – És hogyan szabadult meg?

      – Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg: átúsztam a Dunát.

      – És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves, savószemű legény.

      – Bizony, öcsém – felelte búsan a paraszt —, nem sok tyúk múlt ki miattam a világból.

      – Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.

      – Magánál

2

Brazíliában tenyésző fa, amelynek vérvörös színezetű gesztjét (törzsének belső színfa anyagát) festésre, illetve tintakészítésre használták.