Egri csillagok. Gardonyi Geza

volt rabok akkor tűntek elő egy kanyarodásnál hosszú kocsisorban.

      Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan tartsanak keletnek, nyugatnak, csak északnak meg délnek ne.

      Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenként, és hogyan fordul az egész sor visszafelé.

      Dobó Gergelyre nézett.

      – Az ördögbe is – mormogta kedvetlenül —, hova tegyem ezt a gyereket?

      12

      A pap magára maradt a törökkel.

      A török állt a cserfánál, és a fűre bámult. A pap a lándzsára támaszkodva állt előtte tízlépésnyire.

      A kocsizörgés darabig még hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.

      A török akkor fölemelte az arcát.

      – Mielőtt megölnél – mondotta sápadtan —, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon az öv tele van arannyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.

      A pap nem felelt. Csak nézte a törököt egykedvűen.

      – Ha felakasztottál – folytatta Jumurdzsák —, áss nekem sírt itt a fa alatt, és tégy belé ülőleg. Fordíts arcommal Mekka felé. A pénzemért megteheted.

      Aztán nem beszélt többet. Várta a papot meg a kötelet.

      – Jumurdzsák – szólalt meg végre a pap —, hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.

      – Az – felelte a török megelevenült nézéssel.

      – Eszerint te félig-meddig magyar vagy?

      – Az – felelte a török.

      S a földre fordította a tekintetét.

      – A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?

      – Eltaláltad, uram.

      – Honnan?

      – Már elfelejtettem.

      – Hány éves voltál?

      – Igen kicsi.

      – Apádra nem emlékszel?

      – Nem.

      – Arra se, hogy mi volt a neved?

      – Arra se.

      – Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?

      – Nem.

      – Különös, hogy a beszédet nem feledted el.

      – A janicsárodában sok magyar fiú volt.

      – Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevűt, Somogyi Imrét?

      – Úgy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.

      – Kerek fejű, fekete szemű, kis, testes fiú volt, mikor elrabolták, s mindössze ötesztendős. A bal mellén egy lóhere alakú anyajegy, mint nekem.

      A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.

      – Ismerem azt a fiút – mondotta a török. – Gyakorta láttam ezt a jegyet, mikor mosdottunk. Csakhogy most más a neve: Ahmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.

      – Hát nem jártok együtt?

      – Néha együtt, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.

      A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszer csak rákiáltott:

      – Hazudsz!

      És élesen a szemébe nézett.

      A török lesütötte a szemét.

      – Mindegy – szólt a pap ismét nyugodt hangon. – Én nem öllek meg.

      – Ó, uram! – kiáltott a török térdre borulva. – Lehetséges ez?

      – Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem ostobaság-e, az más kérdés.

      – Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!

      – Csak az a kérdés – szólt a pap —, hogy ember vagy-e te vagy fenevad. Ha én téged elszabadítalak, ki kezeskedik arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?

      – Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!

      A pap a fejét rázta.

      A török folytatta:

      – Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.

      A pap összefonta a karját, és a szemébe nézett a rabjának.

      – Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaurnak tett esküről?

      A török homlokát kiverte a verejték.

      – Hát mondj, uram, te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.

      A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán így szólt:

      – Minden töröknél van valami amulett, ami védelmezi őt a harcokban, és segíti a jó szerencsében.

      A töröknek lecsüggedt a feje.

      – A pénzed nem kell – mondotta a pap. – Azt az amulettet kívánom tőled.

      – Nyúlj a mellesem alá – rebegte a török —, a nyakamon lóg.

      Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amulettet. Leszakította az aranyláncról, és zsebre tette.

      Azután a török háta mögé lépett, és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.

      A török lerázta a két kezéről a köteleket, és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.

      Azonban a pap már akkor nekitartotta heggyel a lándzsát, és mosolygott.

      – Nono, Jumurdzsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!

      Jumurdzsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Mikor már vagy húszlépésnyire volt tőle, gúnyosan rikoltott:

      – Tudd meg, ki volt a markodban, ostoba gyaur! Én ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!

      A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándzsáját a kocsijára dobta.

      13

      A nap éppen elsüllyedt az éghatáron, mikor Gábor pap a kocsijára ült, és rátért az országútra.

      A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy az csak az egyik rész; a többi északnak ment.

      Az utat ismerte hazafelé. Nincs is más országút arra, csak az az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Ott egy kis keskeny kocsiúton nyugatnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyírfaliget alatt.

      Mennyire örülnek és csodálkoznak majd a hívei, ha meglátják, hogy megmenekült!

      Leszállt, és kereket kötött. Jókedvűen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán újra felült, s nekiereszkedett a kocsival a lejtőnek.

      Hanem