Egri csillagok. Gardonyi Geza

De jobbára csak cseléd.

      – Verik az asszonyt is?

      – Kit hogyan.

      A pap fölkelt.

      – Eszerint kend ösmeri az utat?

      – Bár ne ösmerném – felelte az ember.

      A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lába szárára lakatolt széles, sima vasat.

      Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

      A pap olvasta a szavakat:

      – Nándorfejérvártól Hizarlik[3] egy nap. Aztán Baratina.

      – Nem – felelte az ember —, öt állomás is van addig.

      – Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.

      Az ember bólintott.

      – Aztán Nis.

      – Az már Rácország – sóhajtott az ember, s a térdét átfonta. – Ott kezdik vetni a rézkását.[4]

      – Rézkását? – csudálkozott az egyik asszony.

      Az ember nem felelt.

      A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait:

      – Azután következik Kuri-Kezme.

      – Ott sok a korpió-férög.[5]

      – Sárkövi.

      – Ott három malom őröl. Apadjon el a vize!

      – Czaribród.

      – Ott engem igen megvertek.

      – Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.

      – Mert eltörtem a lábam vasát.

      – Dragomán – olvasta a pap tovább.

      – Az már Bologárország – szólt az ember —, onnan érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város. Égjen porrá!

      A pap folytatta:

      – Iktimán.

      Az ember bólintott.

      – Kapiderven.

      – Ott havas vagyon. Nyáron is hó födi a hegyeket.

      – Pozarki vagy micsoda.

      – Az, az, Pozárki, hogy a főd nyelje el! Sok a szúnyog benne.

      – Filippe.

      – Az is város. Dűljön össze!

      – Kaladán.

      – Ott egy cimborámat eladták. Döghalál eméssze el őket!

      – Uzonkova.

      – Sok gyümölcsöskert. Jó hely.

      – Harmanli.

      – Ott egy török úr megvette Dávidka Antalt.

      – Musztafa-basa-Köpri.

      – Kőhíd van ott jókora. Szakadjon össze!

      – Drinápoly.

      – Nagy büdös város. Ott láttam egy élőfánkot.[6]

      – Mi az? – kérdezték a rabok valamennyien.

      – Az – felelte a paraszt – akkora nagy, eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal.[7] Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.

      – Corli.

      – Onnan kezdve möglátjuk a tengört.

      A rabok sóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.

      5

      A sebhelyes arcú, puskaporszagú ember megszólalt. – Atyámfiai – mondta halk, érdes hangon , ha meg tudnátok engem szabadítani, én valamennyiőtöket kiváltanálak.

      A rabok ránéztek.

      Az ember visszapillantott a törökökre, s folytatta még halkabban:

      – Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.

      A rabságot élt paraszt vállat vont.

      – Akkor úgyis megszabadulhat, mert kiváltják.

      – Mi a neve, bátyám? – kérdezte a pap.

      – Rab a nevem – felelt a sebhelyes arcú kedvetlenül.

      S fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a török felé. Aztán leült, és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágított arcokat.

      – Nem is úr ez – szólt az egyik rab —, hanem valami cigány, talán éppen hóhér.

      Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete arra tapadt. Gyerekésszel úgy értette, hogy valósággal cigány-hóhér.

      – Hiszen csak vasfű volna! – szólalt meg a feltört lábú Gáspár a kerék mellett.

      A rabok csöndes és szomorú elmélázással ültek. Gáspár folytatta:

      – A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.

      A janicsárok között nagy örömordítás támadt. Az egyik hordóban aszúbort találtak. Azon ujjongtak. A hordót odagurították a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csemcsegetve itták.

      – Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdzsák, a rabok felé emelve kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihasson a török, ameddig meg nem hal!

      – Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcú úr, aki előbb Rabnak nevezte magát.

      – Mi közöd benne? – felelte félvállról Jumurdzsák.

      Már akkor csillagos, holdas volt az ég. Cserebogarak brummogtak a harmatos falombok körül.

      A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben, és álomban keresték tovább a szabadulást. A pap is aludt. A karja a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyatt fekve aludt, a kezét a mellén összekulcsoltan, s a két lábát Y-ként szétvetetten. Valamennyien mélyen aludtak. Csak Gáspár sóhajtott fel még egyszer álmos-panaszosan:

      – Nem látom én többet szép Eger városát!

      Gergő is szundikált már. Elszundikált azonképp, ahogy naptól égett, finom kis orcáját a tenyerében tartotta; csak éppen hogy a feje lejjebb süllyedt, a dunyha kihajló csücskére.

      S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyílik magától a füle kis ajtója.

      A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.

      Ott beszélgettek a kocsi mellett.

      – Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom – bizonygatta a magyar.

      – És miféle kincsek azok?

      – Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos-gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák.[8] Minden, ami urak kincse szokott lenni. Ha ugyan be nem olvasztották rudakba.

3

Korabeli (részben napjainkban is használt) városnevek a volt Jugoszlávia, illtve Bulgária és Törökország területén.

4

Rizst.

5

Skorpió.

6

Elefántot.

7

Bivaly.

8

Nyakláncon viselt, gazdag díszítésű, zománcos, drágakővel kirakott női arany ékszerek.