Egri csillagok. Gardonyi Geza

No, szép vénlegény leszek, mikorra megtalálom Sárát!

      – A tizenkilencedik madár vörös. Sötét, villámos felhőt hoz magával. A földön három nagy oszlop eldőlt.

      – Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tűnődve.

      – A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.

      – Szolnok? Eger?

      – A huszadik madár aranyszínű. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja az öledbe hull.

      – Ez jót jelent.

      – Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség következik… Nem látok többé semmit… Lánccsörgést hallok… A te sóhajtásodat…

      Összerázkódott, és elbocsátotta Dobónak a kezét.

      – Eszerint börtönben halok meg – szólt Dobó összeborzongva.

      – Nincs ennek semmi értelme – szólt kedvetlenül a pap. – Mire való az ilyen ostobaság?

      A cigányasszony már akkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe mártotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.

      – Galamb kísér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De tűz és tűz környékez. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb aztán maga marad, és búsan keres egész életén át…

      Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kígyóvonalai vonaglották át. Elbocsátotta a fiú kezét, és tenyereit is az ég felé tartva rebegte:

      – Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a tengerparton… Ragyognak örökké…

      S elirtózva takarta tenyerét a szemére.

      – Bolondság – szólt ekkor bosszúsan Dobó. – Öntsetek erre az asszonyra vizet!

      S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.

      – Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljunk? – kiáltotta Dobó után a cigány. S a törökre mutatott.

      – Akaszd fel! – válaszolta Dobó anélkül, hogy hátratekintene.

      És a lovára fordult.

      – No, kutya török – harsant fel Kocsis Gáspár —, meghalsz!

      – Meghalsz! – kiáltották a volt rabok is.

      És az öklüket rázták.

      – Megdegles! – szólt dühben forgó szemmel a cigány is.

      És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.

      – A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.

      – Megölted apámat! – rikoltott rá egy asszony.

      – Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!

      S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.

      Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagy fejű paraszt elébe állott a maga kardjával:

      – Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet rakunk előbb a talpa alá!

      – Tüzet alája! – kiáltották valamennyien. – Égessük meg az átkozottat!

      A bosszúállás gondolata mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.

      – Emberek – szólalt meg ekkor a pap —, ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshetünk valamennyien.

      Az emberek ránéztek.

      A pap egy csontmarkolatú török lándzsát tartott a kezében. Folytatta:

      – Tudjátok, hogy ez a gonosz mit tett velem. A testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké. Melyiteknek van több joga arra, hogy markába fogja ennek az embernek az életét?

      Erre a kérdésre nem felelt senki. Egynéhányan szemtanúi voltak, mikor a papot lekötözték egy padra, és forró vízzel vallatták.

      A pap folytatta:

      – Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet, az ő oltalmuk alatt, aztán meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg és vezessen haza benneteket.

      És áldásra terjesztette ki a kezét.

      A tűzrakás abbamaradt. A szájukban még ott volt a rabkenyér keserű íze. Valamennyinek a hazamenetelre fordult az esze. Egyik a másik után ugrott fel a neki osztott lovas szekérre.

      – Gyí, Uram-Isten!

      A cigány is felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának:

      – Utánam, Beske!

      Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egymás mellé ültek. Ők talán az egész életükön át így mennek már: egy kocsin.

      – Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.

      – Ne sajnálja a tüzet tőle! – rikoltott vissza egy asszony is.

      És sorra elhajtottak.

      A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsságra fogtak a törökök.

      – Addig nem megyek el, míg vissza nem adom a pofont! – szólott.

      És aszerint cselekedett.

      A pap maga maradt a törökkel.

      11

      Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott poroszkált Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tűnődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe.

      Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot ki-kihúzta. Ha véletlenül törökre bukkannak, és Dobó azt mondja neki: vágjad, Gergő! – hát az is bizonyos, hogy Gergő nekivág most akár egy hadseregnek!

      Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők borították, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes aranyból volna az egész égboltozat.

      Ahogy lefelé ügetnek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszer csak megáll. A fejét fölemeli. Fúj, és nyugtalanul kapálja a földet.

      Dobó visszatekint.

      – A lovam törököt érez – mondja a fejét rázva —, álljunk meg.

      Induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Néhány perc múlva mind a kettő vágtatást tért vissza.

      – Lenn a völgyben egy török csapat jön az országúton – jelentette az egyik Dobónak.

      – Katonai rendben jönnek – mondotta a másik.

      – Messze? – kérdezte Dobó.

      – Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.

      – Mennyien lehetnek?

      – Vannak azok kétszázan is.

      – Az országúton jönnek?

      – Az országúton.

      – Rabokkal azok is?

      – Rabokkal és sok szekérrel.

      – Az a Kászon utócsapata – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.

      Az országút szélesen kígyódzik fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát kiálló szirt