A Sárkányok Dühe . Морган Райс

Nekem viszont nem.

      – Talán azért, mert atyád méltó volt az őszinte tanácsomra – felelte Argon.

      Gareth dühe egyre nőtt. Gyűlölte a vénembert. És őt hibáztatta.

      – Többé látni sem akarlak – mondta. – Nem tudom, miért állított apám a szolgálatába, de nem akarlak Királyudvarhelyen látni.

      Argon nevetett, tompa, ijesztő hanggal.

      Apád nem állított a szolgálatába, te ostoba kölyök – mondta. – Ahogy az ő apja sem. Nekem itt a helyem. Ami azt illeti, mondhatjuk úgy, hogy a királyok szolgálnak engem.

      Hirtelen előrelépett, és úgy festett, mint aki egyenesen Gareth lelkébe lát.

      – Ez vajon rád is igaz? – kérdezte. – Neked is itt a helyed?

      Szavai letaglózták Garethet, aki beleborzongott a kérdésbe. Ő maga is pontosan ebben bizonytalanodott el. Nem tudta, vajon a druida fenyegetésnek szánta-e a kérdést.

      – Aki vér árán kerül a trónra, az vér árán uralkodik – jelentette ki Argon, és ezekkel a szavakkal rögtön hátat is fordított, és elindult.

      – Várj! – üvöltötte Gareth, már nem akarta, hogy a druida elmenjen, válaszokra volt szüksége. – Ezt meg hogy érted?

      Akaratlanul is úgy érezte, hogy Argon üzenetet sugalmaz neki, miszerint nem fog sokáig uralkodni. Muszáj volt megtudnia, tényleg így értette-e.

      Gareth a druida után rohant, ám ahogy közelebb ért hozzá, Argon a szeme láttára kámforrá vált.

      A király megperdült, körbenézett, de semmit sem látott. Csupán tompa nevetést sodort felé a szellő.

      – Argon! – üvöltötte Gareth.

      Körbefordult, aztán felnézett az égre, végül fél térdre esett, és hátravetette a fejét. Újra felordított:

      – ARGON!

      HETEDIK FEJEZET

      Erec, a herceggel, Brandttel meg a herceg tucatnyi emberével haladt Savaria kanyargós utcáin, és menet közben egyre nagyobb tömeg csatlakozott hozzájuk, ahogy a szolgálólány háza felé tartottak. A lovag ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal találkozhasson a lánnyal, a herceg pedig személyesen akarta elvezetni hozzá. És a herceg akárhová ment, mindenki követte. Erec körülnézett, szemügyre vette a méretes, egyre növekvő seregletet, és zavarba jött, mi-vel rádöbbent, hogy több tucat emberrel a sarkában fog odaállítani a lány otthonához.

      Mióta először meglátta, Erec csakis a lányra bírt gondolni. Tűnődött: vajon ki lehet? Hiszen nemes kinézetű leány volt, mégis a herceg udvarában dolgozott. Miért menekült előle a lány fejvesztve? Hogy lehet az, hogy hiába találkozott számtalan nemes hölggyel életében, ez a lány volt az egyetlen, aki meghódította a szívét?

      Erec világ életében előkelő körökben mozgott, maga is egy király fia volt, és egy szempillantás alatt érzékelte másokban a nemesi származást, márpedig abban a másodpercben, amint észrevette a lányt, érezte, hogy a jelenlegi helyzeténél sokkal magasabb pozíciót kéne elfoglalnia a társadalmi ranglétrán. Erec oldalát fúrta a kíváncsiság, vajon ki lehet a lány, honnan származik, mit keres itt. Szüksége volt még egy esélyre, hogy újabb pillantást vethessen a lányra, hogy lássa, az előbb csak képzelődött-e, vagy továbbra is ugyanúgy érez.

      – A szolgáim azt mondták, a lány a külvárosban él – magyarázta a herceg menet közben.

      Miközben átsétáltak a városon, az út mindkét oldalán kinyíltak az ablakok, az emberek lebámultak rájuk, megdöbbentek azon, hogy a herceg és a kísérete a köznép utcáit járja.

      – A lány állítólag egy fogadós szolgálója. Senki sem tudja, honnan került ide, honnan származik. Csak azt tudják, hogy egy napon megjelent a városunkban, és elszegődött szolgálónak ehhez a fogadóshoz. Úgy tűnik, a múltja rejtély.

      Befordultak egy újabb mellékutcába, ahogy haladtak, egyre hepehupásabb lett a talpuk alatt a macskakő, a kis épületek egyre közelebb álltak egymáshoz, és egyre elhanyagoltabbak voltak. A herceg megköszörülte a torkát.

      – Különleges alkalmakkor alkalmaztam a lányt szolgálóként az udvaromban. Csöndes leányzó, magának való. Senki sem tud róla sokat. Erec – szólt végül a herceg, a lovaghoz fordulva, megfogva a csuklóját –, biztos vagy ebben? Akárki is legyen ez a nő, csak egy közember. Te szabadon válogathatnál a királyság előkelő hölgyei között.

      Erec ugyanilyen hevesen nézett vissza rá.

      – Muszáj viszontlátnom ezt a lányt. Nem érdekel, kicsoda.

      A herceg rosszallóan csóválta a fejét, és mind továbbmentek, egyik utcáról a másikra kanyarogtak, kígyózó, szűk sikátorokon haladtak át. Savaria külvárosába érve egyre nyomorúságosabb környékekre jutottak, az utcákat részeges alakok töltötték meg, a földet belepte a mocsok, csirkék és elvadult kutyák kóboroltak szabadon. Sorra mentek el a kocsmák mellett, a dorbézolók kurjongatása kihallatszott az utcára. Részegek botladoztak előttük, miközben leszállt az este, és az utcát fáklyákkal világították meg.

      – Utat a hercegnek! – kiáltotta az udvartartás feje, végül előresietett, és nekiállt ellökdösni a részegeket az útból. Az utcák egész hosszában kétes alakok váltak szét előttük, és csodálkozva nézték az elhaladó herceget oldalán Ereckel.

      Végül elértek egy szerény, gipszvakolatú, magas palatetős fogadóhoz. Úgy nézett ki, mint amiben legfeljebb ötven ívó vendég férhet el, az emeleten pedig lehetett néhány kiadó szoba. Az ajtó ferdén állt, az egyik ablak betört, és a bejárat melletti lámpa alig pislákolt, majdnem csonkig égett már benne a gyertya. Részegek kiáltozása hallatszott ki az ablakon, ahogy a herceg és kísérete megálltak az ajtó előtt.

      Hogy dolgozhat egy ilyen csodás leány egy ilyen rémes helyen? – tűnődött Erec elborzadva, miközben a benti kiabálást és röhögést hallgatta. Megszakadt a szíve, ahogy belegondolt, micsoda megaláztatást szenvedhet el a lány ezen a helyen. Nem igazságos – méltatlankodott magában. Szentül elhatározta, hogy megmenti innen a lányt.

      – Miért a létező legrosszabb helyre jössz arát keresni? – kérdezte a herceg, Erechez fordulva.

      Brandt is a lovaghoz fordult.

      – Ez az utolsó esélyed, barátom – mondta. – Egy egész

      kastélynyi nemes hölgy vár rád. Erec azonban a fejét csóválta, már elszánta magát.

      – Az ajtót! – parancsolta.

      A herceg egyik embere előrerohant, és kitárta nekik a fogadó ajtaját. Odabentről úgy áradt az áporodott sör bűze, hogy Erec hátrahőkölt tőle.

      A fogadóban a részeg férfiak a pultra dőltek, az asztaloknál üldögéltek, kiabáltak, nevettek, gúnyolódtak, és lökdösődtek. Erec azonnal látta, hogy aljanéppel van dolga, sörhasú, borotválatlan, mocskos ruházatú alakokkal. Egyikük sem volt harcos.

      A lovag belépett a helyiségbe, körbenézett, a lányt kereste. El sem tudta képzelni, hogy egy hozzá fogható nő ilyesféle helyen dolgozzon. Arra gondolt, talán rossz fogadóba jöttek.

      – Elnézést, uram, egy nőt keresek – szólt Erec a mellette álló magas, nagy darab, pocakos, borostás képű férfihoz.

      – Na, ne mondd! – kiabálta a férfi gúnyosan. – Hát, akkor rossz helyen jársz! Ez itten nem bordély.