A Sárkányok Dühe . Морган Райс

kerülsz-e börtönbe, ha elárulod nekünk, amit tudsz – mondta Gwen. – De semmit sem árultál el. Miért kérdeztél ilyet, ha nem is tudsz semmit?

      Steffen megnyalta az ajkát, és lenézett a padlóra.

      – Én… én… ööö – kezdte, aztán elhallgatott. Megköszörülte a torkát. – Én attól féltem, hogy… hogy bajba kerülök, amiért nem jelentettem, hogy leesett egy tárgy az aknán. Ez minden. Bocsánat! Nem tudom, mi volt az. Elmosta a folyó.

      Gwen összehúzott szemmel meredt Steffenre, próbálta megfejteni ezt a furcsa szerzetet.

      – Pontosan mi történt a főnököddel? – kérdezte. – Úgy

      hallottuk, eltűnt. És hogy neked közöd volt az eltűnéséhez. Steffen újra meg újra a fejét csóválta.

      – A főnök elment – felelte. – Ez minden, amit tudok. Sajnálom. Nem tudok semmit, ami segíthetne nektek.

      Egyszeriben hangos csobogás hallatszott a terem túlsó feléről, és mindhárman odafordultak. Látták amint szennyvíz lövell ki az aknából, és nagy loccsanással az egyik hatalmas üstben landol. Steffen megfordult, és átrohant a termen, az edényhez sietve. Megállt mellette, figyelte, ahogy megtöltötte a felsőbb szintek mocska.

      Gwen a bátyja felé fordult, aki visszabámult rá. Godfrey is értetlen képet vágott.

      – Bármit is titkol – mondta a lány –, nem fogja bevallani.

      – Börtönbe vethetnénk – javasolta Godfrey. – Akkor

      talán megeredne a nyelve. Húga a fejét csóválta.

      – Nem hinném. Ez nála nem hatna. Nyilvánvaló, hogy borzasztóan fél. Szerintem a főnöke miatt. Látszik, hogy kínozza valami, de szerintem annak nincs köze apánk halálához. Azt hiszem, tud valamit, ami talán segíthet nekünk… Viszont úgy érzem, ha sarokba szorítjuk, attól csak még jobban megmakacsolja magát.

      – Akkor meg mit tegyünk? – kérdezte Godfrey.

      Gwen eltűnődve állt. Eszébe jutott egy barátnője még gyermekkorából, akit egyszer hazugságon kaptak. Emlékezett, mennyire nyaggaták a kislányt a szülei, hogy vallja be az igazat, de egyszerűen nem volt hajlandó rá. Csupán hetekkel később, amikor végre mindenki békén hagyta, akkor vallott színt önként, és ismerte el az igazat. Gwennek ugyanilyen benyomása támadt Steffenről: nem eredt volna meg a nyelve attól, ha nyomást gyakorolnak rá, inkább hagyniuk kellett, hogy magától tegyen vallomást.

      – Adjunk neki egy kis időt! – mondta a bátyjának. – Kutassunk máshol! Lássuk, mit tudunk kideríteni, és térjünk vissza Steffenre, amikor már többet tudunk. Szerintem meg fog nyílni. Csak még nem áll rá készen.

      Gwen megfordult, és figyelte a szolgát, aki a terem túlfelén a szennyel lassan megtelő üstöt felügyelte. A lány biztos volt benne, hogy Steffen elvezetheti őket apjuk gyilkosához. Csak még nem tudta, hogyan. Kíváncsi volt, milyen titkok rejtőzhetnek a szolga elméjének mélyén.

      Tényleg nagyon fura szerzet, gondolta Gwen. Nagyonnagyon fura.

      NEGYEDIK FEJEZET

      Thor próbált levegőt venni, pislogott a víztől, ami a szemébe, az orrába, a szájába ment, miközben lezúdult körülötte. Miután a fiú a fedélzet túlsó felébe csúszott, végül sikerült elkapnia a hajó fakorlátját, és belecsimpaszkodott, hogy az életét mentse, a víz azonban hajthatatlanul korbácsolta, gyengítve a szorítását. Teste minden egyes izma remegett, és fogalma sem volt, meddig képes még kapaszkodni.

      A társai körülötte ugyanezt tették, csimpaszkodtak, amibe csak tudtak, miközben a rájuk zúduló víz igyekezett lemosni őket a hajóról. Valahogy sikerült megkapaszkodniuk.

      Fülsiketítő volt a zaj, és Thor alig egy méterre látott el. A nyári nap ellenére hideg volt az eső, Thort úgy borzongatta a dermesztő víz, hogy nem bírta abbahagyni a reszketést. Kolk egyenesen állt, a homlokát ráncolta, csípőre tette a kezét, mintha meg se kottyant volna neki az esőfal, és parancsokat ordibált.

      – VISSZA A HELYETEKRE! – üvöltötte. – EVEZZETEK!

      Kolk maga is leült az egyik padra, és evezni kezdett. Pillanatokon belül a fiúk is elindultak a helyük felé, csúszva-mászva igyekeztek vissza az evezőkhöz. Thornak dübörgött a szíve, ahogy ő is elengedte a korlátot, és küszködve próbált átkelni a fedélzeten. Az ingében megbújó Khron vinnyogott, miközben Thor elcsúszott, elesett, és nagy erővel csapódott a deszkának.

      Odamászott a padhoz, és hamarosan ismét a helyén találta magát.

      – KÖSSÉTEK ODA MAGATOKAT! – üvöltötte Kolk.

      Thor lenézett, vastag köteleket pillantott meg a pad alatt, és végre rájött, mire kellenek. Lenyúlt az egyikért, és a csuklójára kötötte, a padhoz és az evezőhöz rögzítve magát.

      Bevált. Így nem csúszhatott le a padról. És hamarosan már evezni is tudott.

      Körülötte a többi fiú is folytatta az evezést, Reece előtte ült, és Thor nemsokára érezte, hogy a hajó ismét elindul. Perceken belül oszladozni kezdett előttük az esőfal.

      Ahogy Thor egyre csak evezett és evezett, a furcsa eső égette a bőrét, teste minden izma sajgott, de végül a zubogás hangja halkulni kezdett, és már nem ömlött olyan sok víz a fejükre. Néhány pillanat múlva napos ég alá eveztek ki.

      Thor döbbenten nézett körül: teljesen tiszta és napos volt az égbolt a feje fölött. Ennél furcsább dolgot még sosem tapasztalt életében: a hajó egyik felére derűs, szikrázó napsütés vetült, a másik felére viszont még mindig ömlött a víz, miközben áthaladtak az esőfalon.

      Végül az egész hajó kiért a kék ég alá, meleg napsugarak tűztek le rájuk. Most már néma csönd honolt, az esőfal gyorsan távolodott mögöttük, és a bajtársak döbbenten meredtek egymásra. Mintha egy függönyön haladtak volna át, egy másik világba.

      – PIHENJ! – kiabálta Kolk.

      Thor körül együttes nyögéssel engedte el az evezőt az összes fiú, mindannyian zihálva kaptak levegő után. Maga Thor is így tett, minden porcikája remegett, és hálás volt a kis pihenőért. Összegörnyedt, zihált, és próbálta ellazítani sajgó izmait, miközben hajójuk ezekre az új vizekre siklott.

      Miután végre összeszedte magát, Thor felállt, és körülnézett. Lepillantott a vízre, és látta, hogy megváltozott a színe: most már élénk, tündöklő piros volt. Más tengerre értek.

      – Ez a Sárkány-tenger – szólalt meg mellette Reece, aki szintén ámulva nézett le a vízre. – Azt mondják, az áldozatai vére festi vörösre.

      Thor a tengert bámulta. Itt-ott bugyogott, és a távolban furcsa bestiák bukkantak föl néhány pillanatra, majd ismét a mélybe merültek. Egyik sem maradt elég sokáig a felszínen, hogy a fiú jól szemügyre vehesse őket, ám nem akarta megkockáztatni, hogy kihajoljon a korláton, és közebbről kémlelje a vizet.

      Megfordult, szédelegve nézett körül. Az esőfal innenső oldalán minden teljesen másnak, teljesen idegennek tűnt. Még egy kis vörös köd is látszott a levegőben, a tenger felszíne fölött lebegett. Thor a horizontot figyelte, és észrevett egy tucatnyi kis szigetet, amik úgy terültek el a látóhatáron, akár a gázlókövek egy patakban.

      Erős szél támadt, Kolk pedig előrelépett, és azt kiáltotta:

      – VITORLÁT FELHÚZNI!

      Thor