A Sárkányok Dühe . Морган Райс

Hosszú ideig ácsorogtak némán, Thor élvezte a nyirkos szellőt, miközben ellazult a teste.

      Végre meg tudta állapítani, hogy a szigetek sokasága közül konkrétan melyik felé tartanak. A sziget egyre nagyobbnak tűnt, és Thor megborzongott, amikor rádöbbent, mi a céljuk.

      – A Ködsziget – szólt Reece áhítatosan.

      Thor ámulva nézte a szigetet. Egyre jobban látszott az alakja: sziklás, göröngyös, kopár táj volt, hosszú kilométerekre nyúlt el ív alakban, keskeny formája patkóhoz hasonlított. Óriási hullámok mosták a partját, még a hajóról is hallani lehetett a morajlásukat, ahogy a víz hatalmas tajtékot vetve csapódott az irdatlan szikláknak. A sziklák hátában aprócska földsáv húzódott, amely mögött kőtömbök égig érő fala tornyosult. Thornak fogalma sem volt, hogy köthetnének ki biztonságosan a szigeten.

      A hely furcsaságához még az is hozzájárult, hogy a szigetet vörös köd lepte be, akár a harmat, megcsillanva a napfényben. Vészjósló hangulatot keltett. Thor úgy érezte, ez a vidék nem emberi, nem evilági.

      – Azt mondják, évmilliók óta létezik – mondta O’Connor. – Idősebb, mint maga a Gyűrű. Még a Birodalomnál is vénebb.

      – Ez itt a sárkányok felségterülete – tette hozzá Elden, Reece mellé lépve.

      Miközben Thor a szigetet kémlelte, a második nap hirtelen lehanyatlott a horizonton; a rájuk ragyogó, szikrázó fény pillanatok alatt elhalványult, az eget a naplemente pirosaslilás árnyalata színezte át. Thor nem akart hinni a szemének: még soha nem látta a napot ilyen gyorsan mozogni. Kíváncsi volt, vajon mi minden más még a világ ezen részén.

      – Él sárkány ezen a szigeten? – kérdezte.

      Elden a fejét csóválta.

      – Nem. Úgy hallom, hogy a közelben tanyázik egy. Azt mondják, a vörös köd nem más, mint a sárkány lehelete. Az egyik szomszédos szigeten éjszakázik, a szél elsodorja az alvás közben kifújt lélegzetét, és az másnap beborítja ezt a környéket.

      Hirtelen zaj ütötte meg Thor fülét. Először mély morajlásnak hangzott, akár a mennydörgés, de olyan hosszan és erősen szólt, hogy beleremegett a csónak. Khron, aki még mindig a fiú ingében lapult, behúzta a nyakát, és szűkölt.

      A többiek mind megperdültek, Thor is hátrafordult, és a szemét meresztette: a horizonton lángok halvány körvonalát vélte látni, mintha magát a naplementét nyaldosták volna, aztán fekete füst nyelte el őket, akár egy éppen kitörő kis vulkán.

      – A sárkány! – szólt Reece. – Behatoltunk a területére. Thor elámulva nagyot nyelt.

      – De akkor hogy lehetnénk itt biztonságban? – kérdezte O’Connor.

      – Sehol sem vagytok biztonságban – zengte mögöttük egy hang.

      Thor megfordult, és Kolkot látta meg, aki csípőre tett kézzel állt, és a horizontot figyelte a válluk fölött.

      – Ez a százpróba lényege: hogy minden egyes nap együtt éljetek a halálos veszéllyel. Ez nem játék. A sárkány a közelben él, és semmi sem gátolja meg abban, hogy megtámadjon. Bár valószínűleg nem fog, mert féltve őrizgeti a kincseit a saját szigetén, és a sárkányok nem szokták csak úgy gondatlanul otthagyni a felhalmozott drágaságaikat. De hallani fogjátok az üvöltését, és látni fogjátok éjjel a lángjait. És ha a sárkányt valahogy feldühítik, csak az ég tudja, mi történhet.

      Thor újabb morajlást hallott, ismét lángcsóvát látott a horizonton, és miközben a szigethez közeledtek, figyelte a partot meg az arra zúduló hullámokat. Felnézett a meredek sziklákra, a kőfalra, és fogalma sem volt, vajon hogyan jutnak fel a szirt tetejére, hogyan érnek át a puszta szárazföldre.

      – De hát nem látok kikötőt a hajónak – mondta Thor.

      – Az túl könnyű is lenne – vágta rá Kolk.

      – Akkor hogy jutunk át a szigetre? – kérdezte O’Connor. Kolk gonosz mosollyal nézett le rájuk.

      – Úszva – felelte.

      Thor egy pillanatra reménykedett, hogy a parancsnok talán csak viccel, de aztán Kolk arckifejezését látva rádöbbent, mennyire komolyan mondja. A fiú nagyot nyelt.

      – Úszva? – visszhangozta Reece hitetlenkedve.

      – Ez a víz telis-tele van mindenféle bestiával! – tiltakozott Elden.

      – Ó, az még a legkevesebb – folytatta Kolk. – A tenger szeszélyes, leránthatnak az örvények, a hullámok az éles szikláknak csaphatnak, a víz forró, és ha sikerül is átjutnotok a zátonyon, valahogy meg kell másznotok azokat a sziklákat,

      hogy a szárazföldre érjetek. Már ha nem kapnak el előbb a tengeri szörnyek. Üdvözöllek az új otthonotokban!

      Thor a többiekkel együtt kihajolt a korláton, lenézett az alattuk háborgó tengerre. A víz úgy örvénylett körülöttük, mintha önálló életre kelt volna, a hullámok pillanatról pillanatra erősödtek, dobálva a hajót, Thor alig bírta megőrizni az egyensúlyát. A tenger egyre csak dühöngött, habzott a mélyben, élénkpiros színét mintha maga a pokol vére adta volna. Ám a legrosszabb az volt, hogy miközben Thor a vízre szegezte a szemét, a felszínt egymás után törték meg a különféle szörnyek, kiemelkedtek a habokból, a fogukat csattogtatták, aztán visszamerültek a tengerbe.

      A hajójuk egyszer csak lehorgonyzott, messze a parttól. Thor nagyot nyelt. Felnézett a szigetet övező sziklákra, fogalma sem volt, hogyan fognak eljutni oda innen. A hullámok percről percre egyre hangosabban zúgtak, így a bajtársaknak kiabálniuk kellett, hogy meghallják egymást.

      Thor figyelte, ahogy a többiek kis csónakokat eresztettek a vízre, és a parancsnokaik utasítására hagyták őket elsodródni legalább tíz méterre. Nem könnyítették meg a fiúk dolgát: úszniuk kellett, hogy elérjék a csónakokat.

      Ennek a puszta gondolata is görcsbe rántotta Thor gyomrát.

      – LEUGRANI! – üvöltötte Kolk.

      Thort most először öntötte el a félelem. Tartott tőle, hogy emiatt talán kevésbé méltó arra, hogy a légió tagja legyen, talán kevésbé méltó harcosnak. Tudta, hogy egy harcosnak soha nem lenne szabad félnie, de be kellett vallania magának, hogy eluralkodott rajta a félelem. Gyűlölte ezt a tényt, és azt kívánta, bár ne így lenne. De nem volt mit tenni.

      Ám ahogy körülnézett, és meglátta a többi fiú arcára kiült rémületet, rögtön jobban érezte magát. A társai mind a korlátnál álltak, a félelemtől dermedten bámultak le a vízre. Az egyikük annyira rettegett, hogy egész testében reszketett. A fiú ismerős volt Thornak a pajzsos feladat napjáról: ő volt az, aki félt végrehajtani a kijelölt gyakorlatot, és emiatt büntető köröket kellett futnia.

      Kolk nyilván megérezte a fiú félelmét, mert elindult felé a fedélzeten. A parancsnoknak mintha meg sem kotytyant volna, ahogy a szél az arcába fújt, grimaszt vágva ment tovább, úgy tűnt, kész legyőzni magát a természetet is. Megállt az ijedt fiú mellett, és a homlokát ráncolta.

      – LEUGRANI! – ordította.

      – Nem! – ellenkezett a fiú. – Nem megy! Nem bírok! Én nem tudok úszni! Vigyetek haza!

      Elhúzódott a korláttól, de Kolk közelebb lépett hozzá, megragadta az inge hátát, és a magasba emelte.

      – Akkor majd megtanulsz úszni! – acsargott a parancsnok, majd Thor legnagyobb döbbenetére áthajította a társukat a korláton.

      A