A Sárkányok Dühe . Морган Райс

Hogy mindig segíteni kell a bajba került bajtársainknak! – kiáltotta Elden.

      – És ő bajban van? – harsogta Kolk, a fiúra mutatva.

      A fuldokló felemelte a karját, újra meg újra elmerültfelbukkant, a többi fiú pedig a fedélzeten toporgott, mindannyian féltek a vízbe vetni magukat.

      Abban a pillanatban Thort különös érzés öntötte el. Miközben a vergődő társukra összpontosított, minden másról megfeledkezett. Már nem gondolt saját magára. Eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy az életét vesztheti. A tenger, a szörnyek, a hullámok… minden semmivé lett. Csak arra tudott gondolni, hogy megmentsen valaki mást.

      Felmászott a vastag tölgyfa korlátra, behajlította a térdét, és gondolkodás nélkül elrugaszkodott, hasította a le-vegőt, fejest ugrott a bugyogó piros vízbe.

      ÖTÖDIK FEJEZET

      Gareth az apja trónján ült a nagyteremben, a sima karfához dörzsölte a tenyerét, és az elé táruló látványt figyelte: több ezer alattvalója zsúfolódott össze a teremben, az emberek a Gyűrű minden zugából idesereglettek, hogy tanúi legyenek ennek az egyszeri és megismételhetetlen eseménynek, lássák, képes-e új királyuk kézbe venni a Dinasztia Kardját. Hogy lássák, tényleg Gareth-e a Kiválasztott. Legutóbb apja kísérelte meg felemelni a kardot, még fiatalemberként; és mintha most senki sem akart volna lemaradni a lehetőségről, hogy saját szemével láthassa az új kísérletet. Az izgalom felhőként borult a sokaságra.

      Maga Gareth dermedt volt a feszült várakozástól. Ahogy figyelte az egyre növekvő tömeget, a helyiségbe nyomakodó újabb és újabb embereket, szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy apja tanácsadóinak talán igaza volt, és rossz ötlet a kardpróbát a nagyteremben, a nyilvánosság szeme láttára megtartani. A tanácsadók győzködték, hogy inkább a kard kis, elzárt szobájában próbálja felemelni a fegyvert: azzal érveltek, hogy akkor csak kevesen lennének tanúi annak, ha netán kudarcot vall. Gareth azonban nem bízott atyja embereiben; jobban hitt saját végzetében, mint az előző király tanácsadóiban, és azt akarta, hogy az egész királyság láthassa a sikerét, azonnal meggyőződhessen róla mindenki, hogy ő a Kiválasztott. Azt akarta, hogy ezt a pillanatot megőrizze a történelem. A pillanatot, amikor beteljesíti a sorsát.

      Gareth az imént még nagyon peckesen lépett be a terembe, tanácsosai kíséretében vonult el a trónig, fején a koronával, vállán a palásttal, kezében a jogarral: mindenkivel tudatni akarta, hogy ő az igazi király, az igazi MacGil, nem pedig az apja. Ahogy várta, nem sok idő kellett hozzá, hogy úgy érezze, ez az ő kastélya, ezek az ő alattvalói. Azt akarta, hogy most már a népe is átérezze ugyanezt, mindenkinek ki akarta mutatni az erejét. A mai naptól fogva biztosan tudhatják majd, hogy Gareth az egyetlen, az igaz királyuk.

      Most azonban, ahogy ott ült, egyedül a trónon, és a terem közepén lévő üres vasállványra nézett, amelyre a kardot fogják helyezni, hogy megvilágíthassa a mennyezet üvegén beragyogó napsugár, Gareth elbizonytalanodott. Nyomasztotta annak súlya, amire készült; megmásíthatatlan lépés volt, ezután már nem fordulhatott vissza. Mi lesz, ha tényleg kudarcot vall? Próbálta elhessegetni ezt a gondolatot.

      A terem túloldalán nyikorogva kinyílt a hatalmas kapu, és a terem izgatottan felmorajlott, majd várakozásteljesen elnémult. Egy tucat férfi masírozott be, az udvar legerősebb emberei, a Dinasztia Kardját hozták be, együtt is alig bírták el. Hat-hat ember fogta a kardot mindkét oldalon, lassú léptekkel meneteltek, az állvány felé cipelték a fegyvert.

      Gareth kalapáló szívvel figyelte a felé közeledőket. Egy röpke pillanatra megingott a magabiztossága: ha ez a tizenkét férfi, akiknél izmosabbakat még életében nem látott, alig bírja el a kardot, akkor mégis mi az esélye arra, hogy majd ő fel tudja emelni? De igyekezett nem is gondolni erre, elvégre is a kard megemelése a végzetről szól, nem pedig az erőről. Gareth azt hajtogatta magának: a végzet akarata, hogy ő itt legyen, elsőszülött MacGilként, királyként. Argont kereste a tömegben; valamilyen oknál fogva hirtelen heves vágya támadt, hogy a druida tanácsát kérje. Most aztán óriási nagy szüksége volt az öregre. Nem értette miért, de másra sem bírt gondolni. De persze sehol sem látta Argont.

      A tucatnyi férfi végre elért a terem közepére, becipelték a kardot a napsugár fényébe, aztán letették az állványra. A fegyver visszhangzó csendüléssel ért a vasvillákra, a zaj áthullámzott a tömegen. Az egész teremre néma csönd telepedett.

      A sokaság ösztönösen szétvált, utat engedve Garethnek, hogy a kardhoz léphessen, és megpróbálhassa felemelni.

      Az új király lassan kelt fel a trónról, kiélvezte a pillanatot, sütkérezett a rá irányuló figyelemben. Érezte, hogy minden szem rászegeződik. Tudta, hogy soha többé nem jön el ilyen alkalom, amikor az egész királyság ilyen feszülten, ilyen elmélyülten figyelné őt, elemezve minden mozdulatát. Gyermekkora óta számtalanszor átélte már gondolatban ezt a pillanatot, és most végre eljött. Azt akarta, hogy lassan teljen el.

      Lement a trón lépcsőjén, egyesével véve a fokokat, kiélvezve minden lépést. Végigsétált a vörös szőnyegen, ami puhán süppedt be a talpa alatt, egyre közelebb ért a napsugár fényköréhez, a Kardhoz. Ahogy lépkedett, úgy érezte, mintha egy álomban járna. Testen kívüli élménye volt. A lelke mélyén olyan érzése támadt, mintha már sokszor végigment volna ezen a szőnyegen, hiszen álmában már milliószor kézbe vette a Kardot. Ettől csak még inkább úgy érezte, hogy a sors neki szánta a kard megemelését, hogy egyenesen a végzete felé tart.

      Látta a lelki szemei előtt, hogyan fog lezajlani ez az egész: vakmerően odalép a Kardhoz, kinyújtja érte a kezét, és miközben alattvalói izgatottan előrehajolnak, ő váratlanul és drámaian magasra emeli a fegyvert. Az emberek mind felhördülnek majd, hasra vágják magukat, és elismerik, hogy Gareth a Kiválasztott, a valaha uralkodott legfőbb MacGil király, akinek örökké uralkodnia kell. Örömkönnyeket fognak hullatni a dicsősége láttán. Reszketni fognak a színe előtt a félelemtől. Hálát adnak majd az égnek, amiért ebben a korban élnek, és tanúi lehettek ennek az eseménynek. Istenként tisztelik majd a királyukat.

      Gareth egyre közeledett a Kardhoz, most már alig egy méterre volt tőle, és a feszültség átjárta minden porcikáját. Bár már sokszor látta a Kardot, ahogy most belépett a fénykörbe, megdöbbentette a szépsége. Még soha nem jutott ilyen közel a fegyverhez, és meglepő hatást tett rá. Lélegzetelállító volt. Hosszú, fényes pengéje olyan anyagból készült, amit még senkinek sem sikerült azonosítania, markolatánál díszesebbet Gareth még soha nem látott, körbe volt tekerve valami finom, selyemszerű anyaggal, mindenféle ékkővel volt kirakva, és sólymos címer díszítette. Amikor Gareth még közelebb lépett, és a Kard fölé hajolt, érezte a belőle áradó erővel telített energiát. A fegyver mintha lüktetett volna. Gareth alig kapott levegőt. Pillanatokon belül a markában tarthatja majd. A feje fölé emelheti. A penge úgy fog csillogni a napfényben, hogy az egész világ láthassa.

      Ő lesz Gareth, a Kiválasztott.

      Gareth kinyújtotta jobb kezét, és a markolatra tette, lassan simította rá az ujjait, érezte minden egyes ékkő, minden díszítés körvonalát, ahogy megszorította a fegyvert, és elöntötte az energia. A heves erő a tenyerébe sugárzott, onnan a karjába, átjárta az egész testét. Még soha nem érzett ehhez foghatót. Ez volt a nagy pillanata. Most örökre beírhatta nevét a történelembe.

      Nem akart kockáztatni: bal kezével is a Kardhoz nyúlt, és azzal is megragadta a markolatot. Lehunyta a szemét, zihált.

      Istenek, kérlek, engedjétek, hogy megemeljem a Kardot! Adjatok jelet!