A Sárkányok Dühe . Морган Райс

      A férfiak fennhangon röhögtek, jól szórakoztak a saját vicceiken, Erec pedig elvörösödött a hallottaktól. Szégyellte a lány helyzetét. A puszta gondolat, hogy a lánynak ilyen alakokat kell kiszolgálnia: olyan megalázó volt, hogy szinte fel sem tudta fogni.

      – És te ki vagy? – szólalt meg egy másik hang.

      Egy férfi lépett elő, a többieknél megtermettebb, sötét szakállú és szemű, széles állú. Mogorván grimaszolt, több durva alak kísérte. Több volt rajta az izom, mint a háj, és fenyegetően közeledett Erechez, nyilvánvalóan a területét védte.

      – El akarod lopni a szolgálólányomat? – szegezte neki a kérdést. – Akkor takarodj innen!

      A lovag elé lépett, és meg akarta ragadni, hogy kidobja.

      Erec azonban hosszú évek kiképzése alatt edződött, a királyság legnagyobb lovagja volt, és olyan gyors reflexekkel rendelkezett, amiket ez az alak el sem tudott képzelni. Abban a pillanatban, hogy a fogadós Erechez ért, a lovag akcióba lendült, megszorította a férfi csuklóját, villámsebesen megfordította őt, megragadta az inge hátát, és átlökte a helyiségen.

      A nagy darab férfi úgy repült el, akár egy ágyúgolyó, és több embert elsodort magával, mind úgy zuhantak a kis terem padlójára, akár a tekebábuk.

      Az egész helyiségre csönd borult, mindenki megdermedt, és a szemét meresztette.

      – ÜSD! VÁGD! – kiabálták kórusban. A fogadós szédelegve talpra kecmergett, és ordítva Erec felé vetette magát.

      A lovag ezúttal nem várta meg, hogy odaérjen hozzá. Elébement a támadójának, felemelte a karját, és könyökét a férfi képébe vágta, eltörve az orrát.

      A fogadós hátratántorodott, aztán összerogyott, fenékre esett a padlón. Erec odament hozzá, talpra húzta, és bármilyen nagy darab is volt a férfi, a feje fölé emelte. Tett pár lépést előre,

      aztán elhajította a férfit, aki átrepült a fogadón, letarolva a fél helyiséget.

      A fogadóban minden férfi dermedten állt, abbahagyták a kiabálást, elhallgattak, rádöbbentek, hogy nem akárkivel kerültek szembe. A csapos azonban váratlanul kirohant a pult mögül, a feje fölé emelt egy üveget, egyenesen Erec felé tartott.

      A lovag jól látta, és máris a kardjára tette a kezét, ám mielőtt kivonhatta volna, Brandt mellé lépett, kirántotta az övébe tűzött tőrt, és a csapos nyakához tartotta.

      A férfi majdnem belerohant a késbe, épp azelőtt tor-pant meg, hogy a penge átdöfte volna a bőrét. Csak állt ott, félelemtől tágra nyílt szemmel, leizzadva, kezében a feje fölé tartott üveggel. Olyan csönd szállt a helyiségre, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.

      – Dobd el! – utasította Brandt. A csapos engedelmeskedett, és az üveg széttört a padlón.

      Erec kivonta a kardját, a fém visszhangozva csendült, és odalépett a fogadóshoz, aki nyögve feküdt a földön. A nyakához szegezte a pengét.

      – Csak egyszer fogom elmondani – jelentette ki. – Takarodjon az egész söpredék! Most rögtön! Követelem, hogy beszélhessek a hölggyel! Négyszemközt.

      – A herceg! – kiabálta valaki.

      Az egész gyülekezet a bejárat felé fordult, és végre felismerték az ajtó előtt, a kísérete körében álló herceget. A csőcselékben mindenki sietve lekapta a sapkáját, és fejet hajtott.

      – Ha a terem nem üres, mire befejezem a mondandómat – közölte a herceg –, mindenkit börtönbe záratok, mégpedig most azonnal. A helyiségben zűrzavar tört ki, ahogy mindenki az ajtó felé sietett, elrohantak a herceg mellett, ki az utcára, félig üres söröskorsóikat ott hagyták, ahol voltak.

      – Te is takarodj! – utasította Brandt a csapost, leengedve a tőrt. Hajánál fogva megragadta a férfit, és kilökte az ajtón.

      A helyiségben csupán pillanatokkal ezelőtt még nagy volt a lárma, most viszont üres és néma lett, nem maradt más odabent, csak Erec meg Brandt, valamint a herceg, a leghűbb embereivel együtt. Hangos csattanással vágták be az ajtót a söpredék mögött.

      Erec a fogadóshoz fordult, aki még mindig kábultan ült a padlón, vérző orrát törölgetve. Két kézzel megragadta a férfi ingét, talpra rántotta, és leültette az egyik üresen maradt padra.

      – Tönkretetted a ma esti forgalmamat – panaszkodott a

      fogadós. – Ezért még megfizetsz! A herceg odalépett hozzá, és visszakézből pofon vágta.

      – Kivégeztethetnélek azért, mert megpróbáltál kezet emelni erre az emberre! – dorgálta a fogadóst. – Nem tudod, ki ez? Ő Erec, a király legnagyobb lovagja, az Ezüstlovagok bajnoka. Ha akarja, akár ő maga is végezhet veled, most rögtön.

      A fogadós felnézett Erecre, és most először ült ki igazán félelem az arcára. Szinte reszketett a padon.

      – Erről fogalmam sem volt. Nem mutatkoztál be.

      – Hol a lány? – faggatta Erec türelmetlenül.

      – Hátul, a konyhában takarít. Mit akarsz tőle? Talán meglopott téged? Csak egy hozzám szegődött szolgáló. Erec kivonta a tőrét, és a férfi nyakához tartotta.

      – Ha még egyszer szolgálónak merészeled hívni – fenyegette meg –, elvágom a torkodat. Megértetted? – kérdezte határozottan, a pengét a fogadós bőrére nyomva. A férfi szemébe könnyek szöktek, lassan bólintott.

      – Hozd ide a lányt, de gyorsan! – parancsolta Erec, azzal talpra rántotta a férfit, és a helyiség túlsó felébe lökte, a hátsó ajtó felé.

      Miután a fogadós eltűnt, a konyhából fazekak kongása és tompa kiabálás hallatszott, majd pillanatokkal később kinyílt az ajtó, és több nő jött ki, rongyos ruhában meg főkötőben, a konyhai munkától zsírosan. Három idősebb asszony lépett eléjük, a hatvanas éveikben járhattak, és Erec egy pillanatra arra gondolt, a fogadós talán azt sem tudja, kiről beszélt neki.

      Aztán megjelent egy lány, és Erecnek kihagyott a szívverése.

      Alig kapott levegőt. Ez a lány volt az, akit keresett.

      Zsírpecsétes kötényt viselt, és lehajtotta fejét, szégyellt felnézni. Haját feltűzte, kendővel kötötte be, arca csupa kosz volt, Erecnek mégis elállt tőle a lélegzete. Bőre ham-vas és tökéletes volt. Magasan ülő arccsontja volt, finom metszésű vonásokkal, széles és nemes homloka, valamint telt ajka s apró orra, amit szeplők borítottak. Fejkendője alól gyönyörű szőke haj omlott le.

      Egy pillanatra fölnézett Erecre, és nagy, csodaszép szemének színe halványzöldről mintha szikrázó kékre váltott volna a fényben, aztán ismét vissza. Tekintete a földhöz szegezte a férfit. Erec meglepetten döbbent rá, hogy a nő még jobban elvarázsolja, mint amikor először meglátta.

      A lány mögött megjelent a fogadós, a homlokát ráncolta, még mindig a vért törölgette az orráról. A szolgáló óvatosan lépett előre, ki az idősebb nők közül, Erec felé, és pukedlizett, amikor a lovag elé ért. Erec kihúzta magát, ahogy a herceg kíséretének tagjai is.

      – Uram! – szólt a nő, lágy és édes hangja megdobogtatta a lovag szívét. – Kérlek, áruld el, mivel bántottalak meg! Nem tudom, mit követtem el, de sajnálom, bármit is tettem, ami miatt a herceg embereinek ide kellett fáradniuk.

      Erec elmosolyodott. A lány szavai, hangja: mind új erőt adott neki.