A magunk szerelme: Versek. Ady Endre

képet,

      Gyötört színű bánatosat,

      A magamét.

      Minden, minden hogy elmarad

      S hogy elhagyunk mindent, mindent

      Előbb-utóbb.

      Hogy kínálnók az ajkunkat,

      Jó ajkunkat

      S mást, mint magunk, nem érdemel

      A búcsú-csók.

      Óh, ezerszer is csókolom

      Az egyetlent, az egyetlent,

      Ki megmaradt,

      Aki jó volt minden helyett,

      Mások helyett,

      A derekat roncsokban is,

      Hű magamat.

      Áldott világ a zátonyon,

      Boldog Isten, boldog Isten,

      Ki engeded,

      Hogy süttessük rá magunkra,

      Vén magunkra

      Ifjító és istenítő

      Szerelmedet.

      RÖPÜLJ, PIROS SÁRKÁNYOM

      Futó napok, kik ifjakat növesztnek,

      Futó ifjak, napjaikat fogyasztók,

      Tudom, hogy engem, furcsán venülőt

      Megköveznek.

      Bolond bensőm egy ős gyermeket hordoz,

      Bátran nyulok tüzekbe a kezemmel,

      Asszonyhoz, fegyverhez bátran nyulok

      S mézes borhoz.

      Fölröpítem piros papir-sárkányom,

      Harminc év óta nem tudtam megunni,

      Pórászáról ezerszer elszakadt

      S még se bánom.

      Két, nagy, vaksi szememben szűz magasság

      Babonás képe és célja nyilallik:

      Ez tart gyermeknek: a szent soha-fény

      És a vakság.

      Röpülj, piros sárkányom, mindig fennen,

      Ha elszaladsz, küldöm másad utánad

      S nem születhet gyermek, ki ereget

      Lelkesebben.

      HOLNAPRA GYÓGYULÓ BÁNAT

      Megful a leggyönyörübb kedv is

      Hátán a vén Sors-lépnek,

      Melyre ostoba maskarákként

      Ragasztóan szállat az Élet.

      Óh, Végzet véges szörnyűsége,

      Óh, Élet, röndes, dőre,

      Mért nem figyelsz szemmel, vas-markkal

      A gyenge, tétova Időre?

      Oh, örökös, zárt határosság,

      Dalos húr, mely elpattan.

      Hát nem lehet semmikép élni

      Tágabban, mindig, szabadabban?

      Utálatos, befejező Vég,

      Rút pontja az Istennek,

      Mért nem tarthat minden örökké

      S a dolgok néha mért pihennek?

      Hát miért van befejeződés

      S szünése délceg vágynak,

      Születésekor halált mért hord

      Minden dicső, szép megkivánat?

      Hát miért nem teljesedünk be

      Tengeres folyók módján,

      Kacagva tele kacagással

      Trombiták buta lefuvóján?

      Bús csömöre a Szerelemnek

      S feneke a pohárnak,

      Óh, miért is van, miért is van

      Már-holnapra gyógyuló bánat.

      ÉN ERŐSZAKOS IFJÚSAGOM

      Birkózó ember sohse birkóztam

      Olyan elszántan, istentelenül

      Magammal és maradt erőmmel,

      Mint most, hogy súlyos veszedelme ül

      Nyakamon a vénségnek.

      Minden kétségem: a csalt-azért-sem,

      Minden gőg-gondom: megmutatom

      S rohanok mohó szilajsággal

      Illetlenül fiatal utakon

      Vissza az ifjuságba.

      Áldott kifacsarása a szívnek,

      Luciferi megszegülés: mohón,

      Akarón, ifjakat alázva,

      Frisst-dobogva az Élet-dobogón:

      Élet, állok elébed.

      Kis elkopók és beletörődők,

      Szánjatok engem s irigyeljetek:

      Így nem élhetnek hitvallásban

      Csak Jézushoz meghívott gyermekek,

      Akik nem félnek élni.

      Így lép egy Úr sírjának feléje,

      Ki szégyenli ranggal a kimulást

      S nem sikolhat ki a szívéből,

      Élete, lelke és az Ifjúság

      S ifjan megy a Halálnak.

      MÉG MINDIG HÁBORU

      Ha már csakugyan virághalált kések

      S ha megbojtosodtam is kicsit, talán,

      Gyertek csak új, szúró üzentgetések

      Ti régiek s lankadni nem tudók

      S vigyétek csak el utálatomat

      Régi bandájú utálatosokhoz:

      Tudom, hogy élnek még s óh, hallom őket:

      Furcsa ország: haszontalan velőknek

      Százszor kell betörni ronda lakhelyük

      S minden halottat újból agyonütni.

      Hát szálljon a szó messze, mindenütt:

      Fekete és piros ma is a lelkem,

      A szeretőim számosabbak

      S az alku kulcsát még máig se leltem

      S az Élet és Utálat oly maró,

      Hogy patinás piszkotokat lebírja.

      Nem kedvvel áll ám szóba veletek,

      Újra-bátorult, rabló ál-lovagok,

      Az, ki hitte, hogy hullákat nem öl már

      S e sorokat, jaj, magyar siralom,

      Anno 1913 írja.

      IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT

      Hatvany Lajosnak, régibb, jó barátomnak ajánlom e tétova, de nagy és igaz sirásokat.

      NŐ-KERGETŐ, FÉNYES HAZUGSÁG

Kaffka Margitnak, a nagyon-nagy