A magunk szerelme: Versek. Ady Endre

tizenhét évig

      Csüggesztve le, hol föl-fölkapva

      Önmagamat, e hívott zászlót

      És mégis-mégis lobogtatva

      És beleszoktatva a lelkem

      Szent nyűgébe, a szent teher

      Dícses vonszolásába, betelten.

      De innen hoztam, amit hoztam,

      Amit akartam és eléltem

      S a zászlót, ami le-fölvillant

      Mindig csatában, tűzben, vérben,

      Nagy vallásom, akivel volna

      Protestáns, harcos vérmezőn

      Lelkem a kor Gusztáv-Adolfja.

      Most hát itt van újból egy Május,

      E fagyba-botló, léha hónap

      S e most már karolt városkában

      Megmutatom a lobogómat:

      Innen vittem és visszaértem,

      Gazdag volt, furcsa és buja,

      De itt van, elhoztam fehéren.

(Zilah)

      VÁROS MEGVÉTELE UTÁN

(A condottiere búcsúja.)

      Bródy Sándornak küldöm, a legszebb, legigazabb magyar poétának, Sándor bátyámnak, ki talán nem is tudja, hogy mennyi mindent csinált és folytatott le e csatornátlan országban.

      Lankadt szivem díszítem csókkal,

      Legjobb ruhám öltöm magamra,

      Legszebb napjaimra emlékszem

      S tegnapi győző, nagy rohamra.

      Viadal után búcsúzás jön,

      Diadal után nincsen élet,

      Hadd bámulják még egyszer arcom

      Vad dühvel a tiport cselédek.

      Mozduljanak a harctér-rablók

      S zúgjon felém a pulya-átok

      S hadd hirdessem ki zsoldosim közt:

      Mehettek, nincs szükségem rátok.

      Győztem s én már megdicsőültem,

      Most már jöhetnek portya-hősök,

      Megy a vezér, zsákmányát hagyja:

      Szeretett győzni s ezért győzött.

      Nyitott hintó sárkány-lovakkal,

      Küllők, virággal befödöttek,

      Járjátok be ma még a várost,

      Hogy arcom sohse lássák többet.

      SZÁZ HŰSÉGŰ HŰSÉG

      Alakos játék, százszor-zárt titok

      Hős, futó bölcse újból és megint

      Állok süppedten szókimondó bajban.

      Cselek, barlangok, vermek, kárpitok,

      Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam.

      Ki száz alakban százszor volt szabad

      S minden arcához öltött más mezet,

      Éljen és csaljon titokba-veszetten,

      Mert bárki másnál több és gazdagabb,

      Mert csak a koldus egy és leplezetlen.

      Ragyogjatok meg, tévesztő szemek,

      Édes, hazug méz, pergő, szép szavak

      Csorogjatok tarkán, számítva, bátran.

      Mindenki másnak mindig más legyek,

      Változón szabad, gyűrütlen, arátlan.

      Enszavaimmal csaljam meg magam,

      Melyvoltom gondján törjem víg fejem

      És száz alakkal száz vitába törjön

      Lelkem, valóm, e dús alaktan,

      Száz hűségű s egyetlen hű a földön.

      VIDÁM TEMETÉS ÉNEKE

Küldöm az én Földesi Gyulámnak

      Mik elmulnak, meg is csúnyulnak,

      Még a bánat sem szép, ha elmult

      S én régen utálom a multat.

      Fölemeltem az én szivemet

      S hirdetem a siránkozóknak:

      Boldog az, ki vidáman temet.

      Mulás a rendje az örömnek

      S változás mindig új alakra.

      S az örömök szünetlen jönnek.

      Minden, mi van, szép, friss hajadon,

      Az emlékek agg-szűzét dobd el

      S fogd a jelent vígan, szabadon.

      Vond ifjan, ha vén is, a vállad,

      Mikor settenkednek a multból

      Haszontalan és cifra árnyak.

      Ki ma nincs, az nem is volt soha,

      Emlékezni raboknak terhe,

      Szabad ember felejt s fut tova.

      Az élet perc, mely folyton lebben.

      Minden perced bocsásd el csókkal,

      Kinlódni is kéj a jelenben.

      Akármilyen rongyos a jelen,

      Prédája nem lesz a multnak,

      Behunyom szemem s megölelem.

      A VISSZAJÁRÓ MÁJUSOK

      Minden úgy igaz, ahogy régen:

      Vannak visszajáró Májusok

      A Sohsem-Nyugvás szent nevében.

      Rózsás köd az agyunkra úgy száll

      S úgy fűt a megvadulás heve,

      Mint a régi, szent kamasz-júsnál.

      Olyanok s még szebbek a tervek,

      Mint diák-vágyak bús korán,

      Ám telt-begyübbek a szerelmek.

      Mert a Májusok visszajárnak

      S nem ifju vágyé való ízük,

      De ki túl van laktán a Nyárnak.

      TILTAKOZNI ÉS AKARNI

      Hajh, megmaradni nagy betegnek,

      Sírba rugandó idegennek,

      De élni, de élni.

      Barbárból, úrból nyűvé válni,

      Igaziból lenni akármi,

      De élni, de élni.

      Nem bánni immár semmit-semmit

      S nótáink bár rossz kölykök zengik,

      De élni, de élni.

      Ijesztgessenek a Jövővel,

      Ijedjek meg lehajtott fővel,

      De élni, de élni.

      És gunnyasztva és meghajolva,

      Mintha tavasz sohse lett volna,

      De